Ipolytarnóc - Palóc Grand Canyon

Szép esős reggelre ébredtünk, ahogy ez lenni szokott, ha elszánt emberek nagy tetteket hajtanak végre. :) A találkozási pontra szinte mindenki autóval érkezett, így autóügyileg a bőség zavarába voltunk, de aztán rendeztük sorainkat és 3-3-3 leosztásban ültünk szét, a maradék autókkal meg beparkoltunk a rendőrség elé.

Én mentem elöl a szokásos nyugis tempómmal, finoman áttetszőtlen füstöt húzva magam után. Szécsényig főúton, majd lekanyarodtunk Nógrádszakál felé. Megegyeztünk a tájban gyönyörködve, hogy a nyugalom, a mérsékelt forgalom, a kellemes lankák és a jó utak révén Isten is kerékpártúrára teremtette ezt a vidéket. Úgyhogy jövőre lehet, hogy bringára pattanunk (mondjuk féltem előre is az ülepem a nyeregtől...).

Ipolytarnóc apró falu az Ipoly partján, a Cserhát legészakibb lankáin. Ez már csak azért is előnyös volt, mert fiatalos kapkodásomban otthon felejtettem a szállásadó hölgy címét és elérhetőségeit. Szokásom szerint először a korcsmába, majd a vegyesboltba mentem be információkért, így kis kitérővel meg is leltük a nénit - Telek Bélánét - a Vasút utca 3.-ban. A szállás régies, kissé szocreál stílusát ellensúlyozta, hogy a hölgy készségesen begyújtott már érkezésünk előtt mind a két házban, ahol megszálltunk. (Mondjuk jó kis füstszagot csapott, de hát ahol füst van, ott meleg is...). Összehaverkodtunk Boxival a miniatűr harci kutyával, meg a három macskával is.

Az eső még esett, de Klaunak remek ötlete támadt: cseréljük fel a két nap programját, hátha vasárnap szebb idő lesz, alkalmasabb a túrázásra, ma pedig látogassunk el az őskori leletekhez. Pikk-pakk megszavaztuk, mert eléggé elcsúsztunk időben és senkinek sem fűlött a foga az esős Cserháthoz.

A döntés jónak bizonyult. A lélekmelegítő tolnai vörösbor "csapraverése" után nekiindultunk a falutól jó két kilóméterre lévő leletekhez. A fogadóépület előtt valamiféle rendezvény zajlott, amit jó ütemérzékünknek köszönhetően azonnal felderítettünk. Rackafőző verseny zajlott (először úgy értettem, "rasztafőző", s mivel utálom a reggie zenét, némi kaján vigyor kiséretében megörültem, hogy "na végre!", de aztán felvilágosítottak, hogy nem raszta, hanem racka ...ami úgyebár a juhvilág rasztája). Sajnos nem akartak adni a rotyogó kondérokból, de aztán egy kedves helyi lány segítségével sikerült lezsírozni, hogy a körtúránk végeztével csak megkóstolhassuk az illatozó étket.

A fogadóépületben megvettük a jegyeinket, aztán elindultunk vissza az időben. Idegenvezetőnk szépen elmesélt mindent a tájról, a távoli és közeli múltról... Jó fej fickó volt és - szerintem - igen felkészült is a témában. A miocénkori üledékben felhalmozódott cápa és delfinfogak legalább olyan érdekesek voltak, mint a szárazföldi üledékképződés későbbi időszakából előkerült hatalmas, kovásodott ősfenyő. Ez utóbbi már csak azért is furcsa, mert a kutatók szerint ennek a "cukorfenyőnek" nincs sem mostani, sem fosszilis megfelelője, tehát ugyanúgy egyedi cucc, mint sok itt élt állat, amelyek nyomait csak itt találták meg (a latin nevük is utal erre). A fenyő régen 8 méter átmérőjű és több, mint 70 méter magas lehetett, de sajnos mára igencsak elkopott. A helyiek évszázadon át lopkodták kovakőnek, sírkőnek... vagyis széthordták, mint színesfém gyűjtő csövesek a lefagyott Terminátort. A megkövesedett fatörzs a XIX. század elején még hídként ívelt át egy patak felett;a helybéliek "Gyurtyánkő-lóczá"-nak nevezték.

A homokkőbe megmaradt állati lábnyomok beazonosítgatása után a fedett bemutatóhelyen feltettük a pénztárnál kapott 3D-s szemüvegünket, s a mozi elindítása után meg is nézhettük, hogy milyenek voltak azok a lények, amelyek hajdan - úgy 5-30 millió éve - benépesítették a vidéket: a medvekutya, a rinocérosz egy egyedi fajtája, meg ilyenek. Tetszett a bemutató, aztán a fogadóépületben folytatódott: itt egy kicsit "akciósabbra" vett vetítés folyt: mozgó székekbe szíjazva éltünk át egy időutazást, ami olyan élményszerűre sikeredett, hogy bizonyos: ha az ebéd után jövünk be rá, vagy kicsit több áldomást iszunk induláskor, akkor igen sok répával, krumplival teli, színes Rorschach-teszt ábrával gazdagodott volna a vetítő. A részleteket nem mesélem el, csak annyit, hogy szerintem megéri az árát a dolog, érdemes megnézni!

A kis túra végeztével belakmároztunk az időközben elkészült racka-pörköltből és gulyásból. Igazán nyami volt - a szakszerűen lefaggyúzott birkahúst mesterien készítették el. Ennek folyományaként aztán a vacsira főzött tárkonyos csirke nem is fogyott úgy, vagyis maradt másnapra is. Időközben a néni otthon úgy bedurrantott, mint Belfegor a Pokolban, ezért szellőztetni kellett. Viszont a szellőztetéstől kihűlt a helység, így vörösborozni kellett. Viszont a borozástól megjött a hangulat, hogy ne legyen vége a napnak ilyen hirtelen, úgyhogy Zsolt útmutatása alapján mindannyian megtanultunk Unózni (vagy Szólózni, nem tom...). A kártyalapokkal való ismerkedés után két csapatra oszlottunk: nagyon rafináltan lányokra és fiúkra. A fiúk totális győzelme után - bár a lányok szerint csaltunk, elvontuk a figyelmüket, összejátszottunk - kijelenthettük, hogy legközelebb valami kis előnyt adunk a gyengébbik nemnek. Én ajánlottam, hogy próbáljuk meg bekötött szemmel és hátrakötött kézzel, de csak Klau megsemmisítő pillantását tehettem zsebre: :DDD

A vasárnap reggel napsütéssel köszöntött minket. Hurrá! Tehát jól döntöttünk! :)

Kissé álmosan az előző napi borozgatástól és esti dumálástól, de határozottan jó kedvűen indultunk el reggeli után. Az előző nap látott hatalmas gombamennyiségen felbuzdulva Klauval úgy döntöttünk, hogy hatalmas mennyiségű gombát fogunk levadászni gyaloglás közben, de vadásznunk egyáltalán nem kellett: a gombák szinte elénk ugráltak. :)

Enyhe kaptató után felértünk a Tariska-parlag nevű füves, bokros fennsíkra, ahol valami fantasztikus színkavalkád fogadott minket. Az őszbe forduló táj alaposan kitett magáért. A kilátás gyönyörű volt, a nyílt terepen messze el lehetett látni: északon az Alacsony-Tátra vonulatai zárták le a látóhatárt. A mikrohullámú adótoronyig sima és egyértelmű utunk volt, ám onnan a zöld jelzést valami tréfáskedvű túristajel rajzoló a sűrű erdőn át vezette, mindenféle ösvény vagy út lehetőségét kizárva. Viktor ment elöl, ő törte az utat, mi többiek utána. A csúszós talajon nem is számoltuk a zakózások számát, de szerencsére komolyabb gond nélkül leértünk Litkére. Itt semmi különös nem történt, azon túl, hogy láttunk cigányokat szerszámokkal a kezükben. Tippeltünk, hogy mire készülhetnek, de láthatóan minden képzeletet felülmúlva dolgozni szerettek volna. Kissé csodálkozva hagytuk el a falut, majd egy szántás szélén megálltunk kajálni.

A zöld jelzést itt sem használhatják valami sokan, mert jó darabig csalánnal és szederindák agresszív hadával harcolva tudtunk csak előre jutni. Komoly vérveszteségről nem beszélhettünk, de az indák sem adták olcsón: mindenkin látszott a tüskék elleni csata nyoma. Végre kiértünk az elátkozott erdőből és lassan fel is értünk a tetőre. Itt már nem voltak indák. Itt már csak sár volt. Sok. Csúszós. Latyakos. Pikk-pakk olyanok lettünk, mint részeg vaddisznók iszappakolás után. A bakancsok vízállósága nem ért semmit, mert annyira nem voltak vízállók, hogy a felülről befolyó latyaknak is ellenálljanak (voltak, akik fontolgatták, hogy visszaviszik, ahonnan vásárolták, reklamálni... :)

A sártengeren poénkodva, egymáson röhögve törtünk át, majd jó fél óra múltával elértük a zöld kereszt jelzést is. Na, ez sem sok jót ígért! Bár a jelzés mellett szépen karbantartott útjelző tábla is mutatta az utat, mégis hihetetlen volt, hogy arra kell tovább mennünk. Éva és Fegya GPS-e is megerősített minket: az út bevezet a dzsimbujba. Ha így, hát így!...

Jó húsz perces dzsungelharc után végre normálisan járható erdőbe jutottunk, ahol ugyan a jelzések fent voltak, de útnak a nyomát sem lehetett könnyen felfedezni. Itt a sártól még mindig iszamos sportcipőmben sikerült akkorát esnem, mint a dollár árfolyamának tőzsdekrach idején. Nyekkentem is embereset, de a fő gond az volt, hogy a térdem megficamodott, alig bírtam felállni. Ha nem szégyelltem volna, valószínűleg be is pisiltem volna a fájdalomtól, így csak a Kormányt szídtam magamban. :)

Bicegve értem a Paris-patak szurdokához. A látvány ugyan nem feledtette a térdfájást, de erőt adott az út folytatásához. Láttam a többieken is, hogy ezért megérte ennyit küzdeni szedrekkel, tócsákkal: a patakmederben most nem folyt víz, de a sziklákból kimarrt szurdok így is megdöbbentő volt. Próbáltam lemászni, de csak Fegya és Melinda követtek, szerencsére. Az átázott talajon egyáltalán nem ítéltem biztonságosnak a leereszkedést. Visszamásztunk a többiekhez, csak Melinda úgy döntött, hogy odalent jön velünk tovább párhuzamosan. Pár méter után kiderült, hogy ez nem fog menni, ezért lementünk segíteni neki visszamászni. Bíztunk benne, hogy odébb majd találunk valamiféle lépcsőt, korlátot, felvonót, sörös bódét, de nem. Lényegesen könnyebben járható részen tudtunk végül leereszkedni, ám a többség itt is gatyaféken jött le (mondjuk azt nem értem, hogy Barbie hogy a fenében nem törte le, koszolta össze a körmeit... ???).

Itt lent azért már békésebb volt, de bíztunk benne, hogy nem kell majd visszamásznunk. A függőleges szurdokfalak néhol visszahajoltak fölénk, ahogy elindultunk benne kicsit forrásirányba. Lepotyogott sziklaóriások és néhol morzsalékos homokkőfalak közt kaptattunk fel úgy 150-200 métert, ameddig lehetett. Itt fotózgattunk kicsit, aztán kifáradva, de jókedvűen kisétáltunk a "Palóc Grand Canyon"-ként számon tartott természetvédelmi területről. Furcsának ítéltük, hogy ezt a területet csak így, szinte internetes nyomozgatás után találja meg az ember, holott mindenképp ismertebbnek kellene lennie a túrázók körében. Száraz időben szinte semmi sem indukolná, hogy ne legyen komolyabb túracélpont.

Én sajgó térddel, a többiek viszont kellemesen elfáradva sétáltunk a nógrádszakáli vasútállomásra - mivel a sártengeren való átkelés után úgy döntöttünk, inkább vonattal megyünk majd vissza Tarnócra -, ahol fél óra elteltével jött is a helyi kis csühögő a maga egy darab vagonjával.

Tarnócon megkajáltuk a maradékot - a tegnapi levest, meg a szándékaim szerint lecsóba szánt kalbász egy részét, kifizettük a szállást és elindultunk haza.

Úgy érzem nagyon kellemesen telt el ez a hétvége, s bár most napokig lecsót kell majd ennünk a megmaradt paradicsom és paprika miatt, mégis bízom benne, hogy a közeljövőben újra össze tudunk hozni valami hasonlót!

Köszönöm, hogy eljöttetek, s együtt fedeztük fel Észak-Cserhát ezen érdekes pontjait!