A Terv egyszerű volt! A Szilveszteri másnaposságot elűzendő, felbattyogunk néhányad magunkkal valamelyik környékbeli csúcsra, hogy a friss levegő kitisztítsa az agyunkat, hogy újult erővel vethessük magunkat a Magyar Népgazdaság töretlen felemelkedésének és dübörögtetésének rögös, de nem hiábavaló útjára (vagy elébe?)
Mivel ilyenkor a legtöbben lustulnak, úgy sejtettem, hogy csak a szűken értelmezhető kemény mag jön velem, nem is számoltam csak pár emberrel. A biztonság kedvéért azért vettem két palackkal a finomabb pezsgőből, gondolván hogy majd elszopogatom, ha marad. A Nagy-Szénást néztem ki. Egyrészt, mert szeretem a szabadság fura érzését, amikor a csúcson körbenézek, közben tép a szél, másrészt mert immár jól megközelíthető Pilisszentiván felől is.
A találkozási ponton jött az első meglepetésem: sok új, vagy ritkán látott arc nézett velem farkasszemet, a velem tartó szinte állandó tagokon kívül. Ennek nagyon örültem, hiszen bizonyos szintig az a jó, ha minél többen vagyunk (én a húsz embert tartom optimálisnak, bár vezettem már jóval többet és jóval kevesebbet is jó hangulatú túrán). Hamar lejött, hogy jó csapat lesz, már a buszmegállóban jókat virultunk, pedig nem is került elő a laposüveg.
Mivel ezt az új vonalat nem nagyon ismertem, szóltam a sofőr bácsinak, hogy kajabáljon már hátra, ha a régi PEVDI-hezérünk. Persze rábólintott mi meg hátracuccoltunk a busz végére. Naná, hogy kiment az öreg fejéből! :) Amikor odaértünk a PEVDI-hez, akkor juthatott eszébe az ígérete (vagy csak úgy volt vele, mint egyszeri anyós, amikor a vejét navigálja és a kereszteződés után szól, hogy "jobbra"), mert nem zárta be az ajtót, hanem álltunk. Valaki próbálta erőnek erejével összezárni a szárnyakat, mert azt hitte elromlott, mire valahonnan előről meghallottuk a motyogást: Pevdi megálló!
Ezúton is köszi, öreg! :D
A szerencsés megérkezés után gyors létszámozás (Dorka kutya kicsit bezavart, nem tudtam hánynak számoljam), aztán irány felfelé. Nagyon szép időt fogtunk ki, s épp csak annyi hó volt, hogy jól nézzen ki, de ne zavarjon (mint a Viagra-Light, ami ugyan nem használ, de jól mutat a strandon...). Az út elején Dorkáék kicsit lemaradtak, amiért el kezdtem aggódni, de az első bevárás után megbokrosodott a kutymó és jött rendesem. Mint kiderült a lassúság oka a falubeli szagminták részletes elemzése volt: Dorka kutya úgy gondolta, nem kapkodja el, alapos lesz, mindent megszagol.
Az Antónia-árok emelkedése és a jó idő rövidesen nyilvánvalóvá tette, hogy költői túlzás volt a termo-bélés, ezért kicsit lemaradva ki is hántottam a kabátomból. Így már kényelmes volt a haladás felfelé, s szuszogva, de határozottan felszabadulva értünk fel az elágazásig. Persze nem hibáztunk: egyből megtaláltuk a Muflon-itatóhoz vezető utat. A táj itt fent valami csodálatos volt, nehéz szavakba önteni: a nap ragyogott, az ég vakítóan kék volt, a hó pedig mindenütt ott sziporkázott az örökzöldek levelein. Szerintem többünk exponálógombja is betüzesedett a fotómasinákon, annyit kattingattunk. A Muflon Itató kapuján már jó messziről virított a felirat: FORRALT BOR VAN. Elégedetten konstatáltuk odabent, hogy a hír igaz. Kikértük italainkat, volt aki kevés Becherovkával színesítette a forralt bort, mások csak úgy magában kortyolgatták, én elég elvetemült voltam ahhoz, hogy egy sört is igyak (most nem volt poén, mert nem volt elég hideg ahhoz, hogy magától a látványtól is kirázza a hideg a delikvenseket). Előkerültek a hazaiak: Dorka gesztenyés bejglivel és újabb adag forralt borral kínálgatott, Ani aprósüteményeket osztogatott - amely tésztából sült oximoronként Dávid-csillagot formázott Sétafika túrán... :DDD -, Imre pedig ördöggombócokkal kínált mindenkit (meggyel a gombócok közepén ...nyamm). Röviden: alaposan kipihentük magunkat a Nagy-Szénás csúcsa előtt. Közben néhányan felfedezték, hogy van egy pincehelység is a Muflon mellett, amely tökéletes lenne a Sétafika szülinapi találkozójának helyszínéül. A pincér hölgy nagyon segítőkész volt és ellátott telefonszámokkal. Erre majd még visszatérünk...
Az itatótól a Zsíros-hegyi panoráma felé vettük az utunkat; ez különösen érdekes volt, mivel sokan jártunk már a Muflonban, ide viszont szinte senki sem jött ki, pedig nagyon-nagyon szép és pár lépésnyire van csak. A ragyogó időben Évának megmutattam a Váci Pétműveket, illetve jeleztem hogy látszik Esztergom is. A kétkedők térképet ragadtak és rövid úton lerántották a leplet fantáziám színes világáról, olyan egyszerű kérdésekkel bombázva, hogy ha "az ott Vác, akkor hol a Duna", meg ilyenek. Vannak emberek, akiknek semmi sem jó! :DD
Rajta hát! Várt minket a csúcs és a pezsgőzés! A jelzésen felfelé kaptatva a dúsan havas fenyők közt messze elláttunk. Élmény így télen! Hamar felértünk, az idő itt is kellemes volt, nem fújt a szél csak egész gyengén. Annyian voltak a csúcs közelében, mint szép tavaszi, őszi hétvégéken. A csúcs elérése egybeesett a pezsgők bontásával (naná! Így terveztük...), szomorúan kellett szembesülnöm a ténnyel, hogy mindenki hozott poharat. Volt aki többet is. Évával még lent a buszon beszélgettünk, hogy lehet-e majd választani édes és száraz, alkoholos és alkoholmentes közül, de már ott rövidre zártam, hogy nálam is van választási lehetőség: iszol vagy nem. :)
A kortyolás után jött Fegya meglepije. Már felfelé jövet láttam, hogy a szokásosnál jóval nagyobb zsákkal jön, de belehazudott az orcámba és azt mondta, csak gyúr a Kék Túrára. Aztán itt fent derült ki, hogy jóféle virslivel készült. De nem ám csak úgy fagyosan! Hozott kis gázpalackot, vizet, edénykét, mustárt, zsemlét... Úgyhogy kerestünk egy szélvédett helyet és leheveredtünk, míg ő nekilátott szakácskodni. Mindenkinél volt kaja, de mindenkinek jól esett a meleg étel, ami kicsit a szívünket is megmelengette. Köszi, Fegya!
(OFF: Azért legközelebb legalább engem avass be, hogy segítsek cipelni. ;) )
A falatozás után megkezdtük a leereszkedést. A ragyogó időre való tekintettel kis kerülővel a K, majd K+ jelzésen jöttünk vissza a Hosszú-árok felé. Itt, a szurdokban már jobban előjött a tél: a szám széle teljesen elzsibbadt a hidegtől (bár Klau szerint komoly szerepe volt a zsibbadásban a fehér rumnak, amivel a sört kísértem a Mufflonban). Ettől függetlenül jó volt gyalogolni az itt már igencsak ropogós havon. Dorka kutya meg-megállt nézelődni, de amúgy jött rendesen, úgyhogy haladtunk is. Hamar lent voltunk Pilisszentivánon. A busz nem sokkal az orrunk előtt ment el, így Imre javaslatára elindultunk az állomásra. Melinda, Éva és Fegya a buszmegállónál maradtak (mire észrevettem, már jó messze jártunk, úgyhogy csak integetni tudtam nekik), a többiekkel pedig elindultunk hegynek fel a lépcsőkön.
Szedtük a lábunkat, a lépcsőről visszanézve láttam, hogy Dorkáék zárják a sort. Ahogy sín közelbe jutottunk, jött a vonat. Ilyen gyorsan még senki sem vágtatott váltókon, talpfákon át, így is csak én értem el a szerelvényt, amelynek ajtaja már sípolt. Persze az automatika és a mozdonyvezető is érzékelte, hogy addig itt nincs tovább menetel, amíg fel nem ugrál mindenki. Így kébé tíz másodperc késéssel tudott kihúzni az állomásról. Szuszogva, kimelegedve dobtuk le magunkat, amikor Klau körbeszámolt és jelentette, hogy hárman hiányoznak. Lelki szemeim előtt jéggé dermedt túratársak képe rémlett fel, ahogy a sívó hó és a cekkerekkel piacra induló pilisszentiváni nénik kerülgetik odafagyott alakjaikat. Hova lehettek? Felhívtam Fegyát, de ott sem maradtak a buszmegállóban (holott láttam, hogy onnan elindultunk... A megoldásra csak másnap derült fény: Ritáék a buszmegállótól elindultak velünk, aztán közvetlenül a lépcsők előtt megálltak megnézni a templomot (a lépcsőn és a rohanás közben nem számolgattam a népet, mert meg voltam győződve, hogy mindenki itt van), s ezért egyszerűen lemaradtak. Szerencsére innen óránként van busz és vonat, úgyhogy nagy gáz nem volt (valószínűleg én is ezért kezeltem ilyen lazán a dolgot), de megígérem a lemaradottaknak, hogy a következő közös túrán őket kétszer is felszállítom a járműre, hogy egálban legyünk. :D
Köszönöm a felejthetetlen túrát és hogy velem tartottatok!
Mivel ilyenkor a legtöbben lustulnak, úgy sejtettem, hogy csak a szűken értelmezhető kemény mag jön velem, nem is számoltam csak pár emberrel. A biztonság kedvéért azért vettem két palackkal a finomabb pezsgőből, gondolván hogy majd elszopogatom, ha marad. A Nagy-Szénást néztem ki. Egyrészt, mert szeretem a szabadság fura érzését, amikor a csúcson körbenézek, közben tép a szél, másrészt mert immár jól megközelíthető Pilisszentiván felől is.
A találkozási ponton jött az első meglepetésem: sok új, vagy ritkán látott arc nézett velem farkasszemet, a velem tartó szinte állandó tagokon kívül. Ennek nagyon örültem, hiszen bizonyos szintig az a jó, ha minél többen vagyunk (én a húsz embert tartom optimálisnak, bár vezettem már jóval többet és jóval kevesebbet is jó hangulatú túrán). Hamar lejött, hogy jó csapat lesz, már a buszmegállóban jókat virultunk, pedig nem is került elő a laposüveg.
Mivel ezt az új vonalat nem nagyon ismertem, szóltam a sofőr bácsinak, hogy kajabáljon már hátra, ha a régi PEVDI-hezérünk. Persze rábólintott mi meg hátracuccoltunk a busz végére. Naná, hogy kiment az öreg fejéből! :) Amikor odaértünk a PEVDI-hez, akkor juthatott eszébe az ígérete (vagy csak úgy volt vele, mint egyszeri anyós, amikor a vejét navigálja és a kereszteződés után szól, hogy "jobbra"), mert nem zárta be az ajtót, hanem álltunk. Valaki próbálta erőnek erejével összezárni a szárnyakat, mert azt hitte elromlott, mire valahonnan előről meghallottuk a motyogást: Pevdi megálló!
Ezúton is köszi, öreg! :D
A szerencsés megérkezés után gyors létszámozás (Dorka kutya kicsit bezavart, nem tudtam hánynak számoljam), aztán irány felfelé. Nagyon szép időt fogtunk ki, s épp csak annyi hó volt, hogy jól nézzen ki, de ne zavarjon (mint a Viagra-Light, ami ugyan nem használ, de jól mutat a strandon...). Az út elején Dorkáék kicsit lemaradtak, amiért el kezdtem aggódni, de az első bevárás után megbokrosodott a kutymó és jött rendesem. Mint kiderült a lassúság oka a falubeli szagminták részletes elemzése volt: Dorka kutya úgy gondolta, nem kapkodja el, alapos lesz, mindent megszagol.
Az Antónia-árok emelkedése és a jó idő rövidesen nyilvánvalóvá tette, hogy költői túlzás volt a termo-bélés, ezért kicsit lemaradva ki is hántottam a kabátomból. Így már kényelmes volt a haladás felfelé, s szuszogva, de határozottan felszabadulva értünk fel az elágazásig. Persze nem hibáztunk: egyből megtaláltuk a Muflon-itatóhoz vezető utat. A táj itt fent valami csodálatos volt, nehéz szavakba önteni: a nap ragyogott, az ég vakítóan kék volt, a hó pedig mindenütt ott sziporkázott az örökzöldek levelein. Szerintem többünk exponálógombja is betüzesedett a fotómasinákon, annyit kattingattunk. A Muflon Itató kapuján már jó messziről virított a felirat: FORRALT BOR VAN. Elégedetten konstatáltuk odabent, hogy a hír igaz. Kikértük italainkat, volt aki kevés Becherovkával színesítette a forralt bort, mások csak úgy magában kortyolgatták, én elég elvetemült voltam ahhoz, hogy egy sört is igyak (most nem volt poén, mert nem volt elég hideg ahhoz, hogy magától a látványtól is kirázza a hideg a delikvenseket). Előkerültek a hazaiak: Dorka gesztenyés bejglivel és újabb adag forralt borral kínálgatott, Ani aprósüteményeket osztogatott - amely tésztából sült oximoronként Dávid-csillagot formázott Sétafika túrán... :DDD -, Imre pedig ördöggombócokkal kínált mindenkit (meggyel a gombócok közepén ...nyamm). Röviden: alaposan kipihentük magunkat a Nagy-Szénás csúcsa előtt. Közben néhányan felfedezték, hogy van egy pincehelység is a Muflon mellett, amely tökéletes lenne a Sétafika szülinapi találkozójának helyszínéül. A pincér hölgy nagyon segítőkész volt és ellátott telefonszámokkal. Erre majd még visszatérünk...
Az itatótól a Zsíros-hegyi panoráma felé vettük az utunkat; ez különösen érdekes volt, mivel sokan jártunk már a Muflonban, ide viszont szinte senki sem jött ki, pedig nagyon-nagyon szép és pár lépésnyire van csak. A ragyogó időben Évának megmutattam a Váci Pétműveket, illetve jeleztem hogy látszik Esztergom is. A kétkedők térképet ragadtak és rövid úton lerántották a leplet fantáziám színes világáról, olyan egyszerű kérdésekkel bombázva, hogy ha "az ott Vác, akkor hol a Duna", meg ilyenek. Vannak emberek, akiknek semmi sem jó! :DD
Rajta hát! Várt minket a csúcs és a pezsgőzés! A jelzésen felfelé kaptatva a dúsan havas fenyők közt messze elláttunk. Élmény így télen! Hamar felértünk, az idő itt is kellemes volt, nem fújt a szél csak egész gyengén. Annyian voltak a csúcs közelében, mint szép tavaszi, őszi hétvégéken. A csúcs elérése egybeesett a pezsgők bontásával (naná! Így terveztük...), szomorúan kellett szembesülnöm a ténnyel, hogy mindenki hozott poharat. Volt aki többet is. Évával még lent a buszon beszélgettünk, hogy lehet-e majd választani édes és száraz, alkoholos és alkoholmentes közül, de már ott rövidre zártam, hogy nálam is van választási lehetőség: iszol vagy nem. :)
A kortyolás után jött Fegya meglepije. Már felfelé jövet láttam, hogy a szokásosnál jóval nagyobb zsákkal jön, de belehazudott az orcámba és azt mondta, csak gyúr a Kék Túrára. Aztán itt fent derült ki, hogy jóféle virslivel készült. De nem ám csak úgy fagyosan! Hozott kis gázpalackot, vizet, edénykét, mustárt, zsemlét... Úgyhogy kerestünk egy szélvédett helyet és leheveredtünk, míg ő nekilátott szakácskodni. Mindenkinél volt kaja, de mindenkinek jól esett a meleg étel, ami kicsit a szívünket is megmelengette. Köszi, Fegya!
(OFF: Azért legközelebb legalább engem avass be, hogy segítsek cipelni. ;) )
A falatozás után megkezdtük a leereszkedést. A ragyogó időre való tekintettel kis kerülővel a K, majd K+ jelzésen jöttünk vissza a Hosszú-árok felé. Itt, a szurdokban már jobban előjött a tél: a szám széle teljesen elzsibbadt a hidegtől (bár Klau szerint komoly szerepe volt a zsibbadásban a fehér rumnak, amivel a sört kísértem a Mufflonban). Ettől függetlenül jó volt gyalogolni az itt már igencsak ropogós havon. Dorka kutya meg-megállt nézelődni, de amúgy jött rendesen, úgyhogy haladtunk is. Hamar lent voltunk Pilisszentivánon. A busz nem sokkal az orrunk előtt ment el, így Imre javaslatára elindultunk az állomásra. Melinda, Éva és Fegya a buszmegállónál maradtak (mire észrevettem, már jó messze jártunk, úgyhogy csak integetni tudtam nekik), a többiekkel pedig elindultunk hegynek fel a lépcsőkön.
Szedtük a lábunkat, a lépcsőről visszanézve láttam, hogy Dorkáék zárják a sort. Ahogy sín közelbe jutottunk, jött a vonat. Ilyen gyorsan még senki sem vágtatott váltókon, talpfákon át, így is csak én értem el a szerelvényt, amelynek ajtaja már sípolt. Persze az automatika és a mozdonyvezető is érzékelte, hogy addig itt nincs tovább menetel, amíg fel nem ugrál mindenki. Így kébé tíz másodperc késéssel tudott kihúzni az állomásról. Szuszogva, kimelegedve dobtuk le magunkat, amikor Klau körbeszámolt és jelentette, hogy hárman hiányoznak. Lelki szemeim előtt jéggé dermedt túratársak képe rémlett fel, ahogy a sívó hó és a cekkerekkel piacra induló pilisszentiváni nénik kerülgetik odafagyott alakjaikat. Hova lehettek? Felhívtam Fegyát, de ott sem maradtak a buszmegállóban (holott láttam, hogy onnan elindultunk... A megoldásra csak másnap derült fény: Ritáék a buszmegállótól elindultak velünk, aztán közvetlenül a lépcsők előtt megálltak megnézni a templomot (a lépcsőn és a rohanás közben nem számolgattam a népet, mert meg voltam győződve, hogy mindenki itt van), s ezért egyszerűen lemaradtak. Szerencsére innen óránként van busz és vonat, úgyhogy nagy gáz nem volt (valószínűleg én is ezért kezeltem ilyen lazán a dolgot), de megígérem a lemaradottaknak, hogy a következő közös túrán őket kétszer is felszállítom a járműre, hogy egálban legyünk. :D
Köszönöm a felejthetetlen túrát és hogy velem tartottatok!