f8f598
335310
6b8136
fcfbdc
nyar
2016 december2009 december2011 szeptember2014 december2014 március2011 szeptember

Cserháti Várhegynéző III - Haluskával

Szerző:
Fdorka
2009 szeptember 12 07:59
Cserháti várkereső mesebeli jelzések mentén, valahol túl a szivárványon.

Rendkívül élménydús volt ez a cserháti túra. Móni bíztatására költök mesét róla, szokás szerint igyekszem minden apró részletre kitérni, ha unjátok, majd átugortok 1-2 bekezdést :)

Elöljáróban annyit, hogy éreztem, hogy a Sors könyvében valahogy nem szerepel nálam ennek a túrának a befejezése. Tavaly márciusban majdnem egész úton esett az eső, ami hatalmas jégesős viharral tetőzött, emiatt az út végét le kellett csípnünk. Szeptemberben egyéb körülményeim úgy hozták, hogy a Cserhát helyett a Mátrát választottuk a hétvégére. Idén feltettem a programot a Sétafikára, de jó hosszasan hallgattak az érdeklődők. Már majdnem lemondtam a túráról, mígnem a hét közepén egyszerre két autós fuvar is akadt, és gyorsan betelt a 10 fős létszám. Pénteken kis kavarás a jelentkezések körül: lettünk volna 13-an is, aztán mégse, végül 11-nél és 3 autónál megálltunk.

Szombat kora hajnalban, 7 óra előtt rendben megjelent a társaság nagyja: kivéve VP-t, aki elaludt, és Mónit, aki az utolsó pillanat után 5 perccel futott be a szó szoros értelmében. Így végül csak-csak 10-en maradtunk, úgyhogy Ilona autóját otthagytuk és a két fiúra, Gáborra és Áronra (de nem a rézágyús Gábor Áronra :)) bíztuk magunkat. Az utazás hál’ Istennek simán ment, szerencsénkre a Google map útvonaltervezője teljesen megbízhatónak bizonyult a menetidőbecsléssel. Kényelmes tempóban is jó időben odaértünk Vanyarcra, a buszunkhoz, ami átvitt Becskére, a túra kiinduló pontjára. Szimpatikus társaságunktól még a buszvezető is kedvet kapott túrázni velünk, csak hát előbb le kellett volna tenni a járgányát Balassagyarmaton. Azért kedvesen ajánlotta, hogy délután 14:30-kor visszajön értünk. :) A buszmegállóban is jól ránk csodálkoztak (úgy látszik ritka szerzet errefelé a kiránduló), de kedvesen odairányítottak minket egy várakozó hölgyhöz, mint idegenvezetőhöz, aki eligazított minket: ha már ott vagyunk, nézzük meg a falu szélén felállított sztúpát (buddhista kegyhelyféleség), amit tavaly emeltek.

Így is tettünk, de előtte betértünk két- és hárombetűs kitérőre a Vadász kocsmába (WC, KV, SÖR). Akartam egy kéktúrás emlék pecsétet nyomatni a naptáramba, de annyira lehervasztott az automatában kevert kapuccsínó, hogy elfelejtettem.

Dolgunk végeztével elindultunk felderíteni a sztúpát. Csodálatos-nyárias időben: tűző nap, 30+ fokos hőséggel. Aki keresi: faluban a templom előtt balra kell fordulni, az utcán végig (Petőfi Sándor u.), mikor elfogynak a házak, már látszik az építmény. Természetesen :) geoláda is kereshető ezen a nevezetes helyen (http://www.geocaching.hu/caches.geo?id=2770). Rövid bámészkodás és elmélkedés után visszatértünk túránk kezdőpontjára. A faluban egy telken édi kismalacokat láttunk - valahol a "postás" is közreműködhetett, mert a 3 rózsaszín kocának az almában néhány barna csíkos kicsi is volt.

A kék jelzés vezetett tovább minket a Szanda vára felé, csak néhol tűnt el az elágazásoknál, azért viszonylag rövid keresgélés után megtaláltuk a folytatást. Mire felértünk, a melegben jócskán kitikkadtunk. A strapabíróbbak (természetesen Mónival az élen) rögtön nekieredtek a vár ormának, én először csak úgy öregesen leheveredtem a bokor árnyékába, és nekifogtam (volna) a kocsmából hozott Démonom kupakjától megszabadítani. Túrtam is bele a hátizsákomba, de legnagyobb ijedtségemre, a mindent tudó svájci bicskám egyik bugyorban sem leltem (nemtom, miért spórolnak a hátizsákon a kicsi tárolózsebekkel). Na mondom, reggel biztos elfelejtettem visszatenni a sarokragtapaszozás művelete után. Először nekiestem Gábor mini svájcibicskás manikűrkészletével, de reménytelennek tűnt a helyzet. Már készültem a szomjhalálra, mire megpróbálkoztam az ajtózárral sörnyitás technikájával az andezit sziklák repedésén. Próbálkozásomat siker és hideg b.sör koronázta. Mire hozzám hasonló alkesz társaim visszaérkeztek a várfelderítésből, és fölajánlották felszerelésüket, már a fele sört megittam :)

A túra fórumban említett repülőhangyák nekünk nem kellemetlenkedtek, de a várrom körül keringő bogárrajból vígan csemegéztek a fecskék.

Miután mindenki körbejárta a várat, továbbálltunk. Leereszkedtünk a meredek oldalban, és a kék jelzésen folytattuk tovább az utunkat. Nagy lelkesen trappoltunk lefele a kellemes-enyhe lejtőn, gyönyörködtünk a zanót bokrokban és a vadvirágokban. Kábé 20 perc után egy elágazásnál megtorpantunk, rápillantok a térképre: jaj, nekünk a Szandavár alatt a zöldre kellett volna letérni. De vajon hol? Figyeltünk végig, de zöld jelzésnek nyomát sem láttuk. Uccu vissza a vár aljához, 20 perc soványmalacvágtában. Körülnézünk, zöld valóban sehol sincs. Akkor próbáljunk tájékozódni az 1:60000-es méretarányú, és 4 évvel ezelőtti frissítésű térkép alapján. Három út áll előttünk, találomra elindulunk lefelé az egyiken. Talált-süllyedt! Úgy 100 méter után egy fán megleltünk egy jelzés-maradványt. Rá néhány méterrel pedig egy csúcskő-szerűségen a következőt. Aztán legalább egy kilométeren keresztül semmi... Következő széles elágazásnál a jelzés hál’ Istennek ott van a kereszteződés után a fán. Tovább fel a hegyoldalban az erdőbe, elvagyunk, beszélgetünk, néha fel-felbukkan a jelzés is. Nagy csodálkozásunkra baloldalt észreveszünk egy egész újat is. Utána semmi. Vagy csak nem figyeltünk. Közben elfogy az erdő, és az árnyék tűző napra vált. Itt már gondolkodóba esünk, a társaság vízkészlete is fogytán. Leheveredünk az árnyékba, Mónit előreküldöm felderíteni a távolban észrevett tanya felé. Jelzés se előre, se hátra, úgy látszik elhagytuk útközben. De mikor? És hol a fenében vagyunk egyáltalán? Rövid kupaktanács: tovább megyünk a tanyához, hátha kapunk vizet és útbaigazítást.

A lovastanya udvarán emberek álltak, egy kisteherautó mellett. Integettünk nekik, hahóztunk a kerítésen át, de választ nem kaptunk. Ezért Erzsivel ketten mindenre elszántan bemásztunk a lyukas kerítésen. Áthatoltunk a lovakon, és az épülethez érve nagy meglepetésemre Dorka kutya jött oda hozzánk :) - vagyis a hasonmása. Az emberek elég fura szerzetek voltak, mert mikor odaértünk hozzájuk majdnemhogy el is fordultak, azért megpróbáltuk kifaggatni őket. Hát ők sem tudták megmondani, hol vannak, csak annyit, hogy valahol a Szanda és Terény közötti útból elágazó műúton. Ezzel le is zárták a kérdést, mi pedig tanácstalanul visszamentünk a többiekhez. Közben ők is megtudták ezt, egy arra járó autóstól. Ismét kupaktanács: mit csináljunk. A kalandtúrától kezdett elmenni a kedvünk, de az autókat Vanyarcon hagytuk, a fél3-as buszt pedig már lekéstük. Így hát jobb híján visszamegyünk ugyanarra, amerről jöttünk. (Jut eszünkbe, vizet persze elfelejtettünk kérni.) Mintegy félórás trappolással visszaértünk az erdőbe, és egy tőlünk balra vezető elágazásnál körülnézve meg is találtuk a jelzést. Végülis majd kiszúrta a szemünket: az út mellett, egy kb. 20 centi vastag növendékfa törzsén, halványan derengett, úgy derékmagasságban.

Nagyon örültünk, hogy megtaláltunk a folytatást, de az utunk kétharmada még előttünk volt. A további kavarásokat elkerülendő megbeszéltük, hogy meresztgetjük szemünket a jelzéseket keresve, és aki meglátja, kurjant egyet. És hogy nézzük az órát: ha kb. 10 percig nem találunk jelzést, akkor visszafordulunk. Szerencsére erre azért nem került sor, de nem sokon múlt. Leérkezve egy völgybe meglelem az erdőbe bújt Ficsor-kutat, de az éppen csak csordogál alá a vályúba, sajna ebből kulacsmerítés nem lesz. A környéke viszont nagyon szép volt. Megkerültünk egy gyönyörű sásos-mocsaras tavat, fölötte röpülő vízimadarat is láttunk. Jó lett volna itt ebédszünetet tartani, ahogy eredetileg terveztem, de a sok kavarás miatt most elmaradt a lábáztatás.

A völgyből aztán az út felvitt a hegyoldalba, ahol ismét elágazáshoz érkeztünk. Itt már igen idegesek lettünk, a keresztúton jobbra egy fán zöld sáv mutat a rossz irányba, azért körülnézünk arra, "sose lehet tudni" alapon. Folytatás sehol... néhány méter után visszafordulunk, nini, egy magányos zöld leveles tanösvény jelzés felszögezve a fára. Hát ez meg hogy kerül ide? De nem törjük haszontalanságokon a fejünket, úgy döntök, lesz-ami-lesz, balra megyünk. Bátraké a szerencse, előbb-utóbb a jelzés is megkerül. Párszáz méter múlva ismét keresztút - persze jelzetlen - ha jól sejtem, a térkép szerint innen vissza kell ereszkedni a patakhoz. A többiek bizonytalankodnak, én előre indulok. Lenn mire én is elbizonytalanodnék, a többiek szerencsére megtalálják a jelzést, és útbaigazítást is kapnak.

Az ég közben kezd egyre gyanúsabb hangokat hallatni. Vagy csak a gyomrunk korog ilyen hangosan? A nap szikrázóan süt jobbról, felhők tömörülnek balról. Hamarosan már villámokat is látunk a távolban. Hát miért ne akkor törjön ki a vihar, mikor én ott járok? Mondom, hogy el van átkozva számomra ez a túra... Közben beérünk az erdőbe, gyanúsan sűrű turistajelzések. Nade nem sokáig, csak párszáz méteren át. Már biztosak vagyunk abban, hogy a túrát nem tesszük meg végig. Az idő későre jár, a társaság felének elfogyott a vize, és ilyen jelzések mellett nem tanácsos sötétben kódorogni az erdei utakon. Szemerkélni kezd az eső, gyorsan előkapjuk az esőkabátokat. Először inkább csak startra készen, de nemsokára nyakunkba szakad az égi áldás. Ugyanabban a "Bermuda-háromszögben", ahol tavaly márciusban. Még mindig balra eső, jobbról napsütés, itt szivárványnak kell lennie! Felnézünk az égre, és valóban! Kettő is! (Többen még egy harmadikat is láttak.) A szitáló esőben a bátrabbak még előkapják fényképezőgépüket, hogy megörökítsék. Hamarosan kiérünk a Z+ jelzés csatlakozásához, itt már szakad az eső. Jobbra-balra három-három út ágazik el. Melyiket válasszuk?

A Z+ jelzést rövidesen megtaláljuk oda és vissza, nade a Z sáv merre folytatódik? Mi tévők legyünk? Menjünk mégis tovább a zöldön, vagy be jelzetlenül Bercelre (nade merre)? Próbálok visszaemlékezni a tavaly márciusi túrára, de akkor túlságosan elfoglalt engem a jégverés ahhoz, hogy megjegyezzem merre kanyarodtunk. Közben az égen egyre szebben látszik a szivárvány két csíkja (én változatlanul csak kettőt látok). Áron a szakadó esőben bátran előveszi a gépét, reméljük, láthatjuk majd az eredményt a galériában. Míg én fel-alá szaladgálok, minden fa lombja alá bekukucskálva utakat és jelzéseket keresgélve, a csapat megszavazza, hogy a legrövidebb jelzett úton menjünk be a közeli Bérre, és onnan valahogy stoppal a sofőr-fiúinkat elküldjük az autókért. Így is tettünk.

Simán beértünk a faluba. Nagy örömünkre a buszmegállóban kiderült, hogy pont 6-kor (10 perc múlva) megy egy busz Vanyarcra. Néhány perc múlva pedig az is, hogy ez a busz már 10 perce elment - fordult egyet a megállóba, de mivel nem talált ott senkit (naná, 20 perccel a menetrendi indulás előtt), megállás nélkül ment is tovább. Akkor stoppolunk. Megállítunk először egy furgont, a benne ülők egész furcsák: benne ül 2 pasi, bamba fejet vágva nemigen tudják, hol vannak, és mondják, hogy ők nem tudnak bennünket elvinni, mert csak ide mennek a következő sarokra. Valahogy a lovas tanyán levő furcsa emberekre emlékeztettek. Ki tudja, azok is miben sántikáltak? Gyanús... :) Zitával úgy döntünk, szerencsét próbálunk a faluban: ahol látunk autót parkolni, megpróbáljuk a gazdáját kiszedni a házából. Mire a második helyen próbálkoztunk, a lányok szerencsére fogtak a fiúknak stoppot, mint utóbb kiderült, a helybeli plébános személyében.

Közben a buszra várakozó helybeliek feladták a várakozást, csak mi maradtunk a megállóban. Merthogy ebben a faluban kocsma sem volt. A vihar elvonult, az idő kezdett kiderülni, ahogy a kedvünk is. Falatoztunk, de innivalónk még mindig nem volt (annyi eszünk sem, hogy kérjünk valamelyik házból). Készítettünk csoportképet is míg várakoztunk, nagyvidáman stoppolóst játszva. Aztán lassan kezdtünk unni a várakozást, sötétedett, hűvösre is fordult - a fiúk csak nem jöttek. Már kezdtünk gyanakodni, hogy megálltak a pappal a sziráki pálinkásnál, ahova ő indult. Vagy jól megeszik előlünk a haluskát, aztán hazamennek nélkülünk. Egy fehér Suzukinak már majdnem megörültünk, és elé ugrottunk táncolva, mire elég furcsán nézett ránk a két benne ülő néni. Egy óra is eltelt, mire Áron és Gábor végre befutottak. A kellemesen előfűtött autóba nagyon jól esett beülni. Hamarosan beértünk Vanyarcra, hogy még a haluska utolsó falatjaiból belakmározzunk. Sajna a sztrapacska hideg és felejthető, a rászórt szalonna pedig avas volt, kicsit csalódtunk. De kárpótolt minket mindenért a szép táj, és a jó hangulat.

Végül köszönetet mondok a csapat minden tagjának a kitartásért, a türelemért, és a kellemes társaságért. A túrát erősebb tempóban tettük meg a szokásosnál, a forró napsütés és minimális pihenő ellenére mindenki jól bírta, és senki sem maradt le a társaságtól. Nagyon jól éreztem magam veletek, és örülök, hogy velem tartottatok. Gyertek máskor is!