.jpg "2014 március")
.jpg "2011 december")
.jpg "2009 december")
.jpg "2009 december")
.jpg "2016 március")
.jpg "2011 június")
Megérdemel egy beszámolót a vasárnapi Börzsöny túra, nagyobb kalandok nem estek (csak én zakóztam egy hatalmasat induláskor, a házunk alatti utcasarkon megbotolva), de élmények annál inkább.
Reggel a Nyugatiból nyolcan indultunk Dorka kutyával kiegészülve, autóval érkezve még Jujutka és Sanyi és a két Anita csatlakozott hozzánk. Csupa meglepetés volt ez a túra, hát kezdjük az elsővel: egyik Anita egy kis beagle-t is hozott magával, Lencsit, akit menhelyről vett magához három hete, és ez volt az első túrája.
Második meglepetés: Királyréten készülődünk felszállni 11-en + 2 kutyával az amúgy megtelt kisvasútra, hát kiderül, ez a járat nosztalgiagőzössel közlekedik, ezért csak retúrjegyet vehetünk a "csak oda" útra is. Busz ebben az órában pont nem indult, nem maradt más választásunk, felszálltunk. Két kocsi közül az egyik egy iskolás társaságnak volt egészben lefoglalva, a másikba épphogy befértünk cipőkanállal. A két kutyával elhelyezkedtünk a vasúti kocsi külső peronján, a többiek betömörültek a kocsiba. A gőzös sebessége majdnem megközelítette egy edzett teljesítménytúrázóét, azért lassan-de-biztosan elértük Királyrétet.
Leszállás után fotóstop, kikeveredés a fel-leszállók tömegéből, technikai kitérő, végre útnak indulunk. Rövid séta után egy-két szalmakazal társaságában ismerős arcok köszönnek rám. Kezdtem megijedni, hogy meglepetés-túratársak csatlakoznak hozzánk még Királyréten (már így is 11-en voltunk, nem szerettem volna még 6-8 embert magammal cipelni :) ). Megkönnyebbülésemre azonban hamarosan bemutatkozott Márti, aki megismert engem, de én annyira nem őt a túravezetői portréfotója alapján. Éppen várták a megrendelt "börzsönyi taxit", mikor egymásba botlottunk. Rövid, de harsány üdvözlés után végre rátértünk utunk elejére. A Királyrétről kivezető műutat elhagytuk, ahonnan egy kis patak felett vezető hídon átkelve a hegyoldalban vezetett minket tovább a piros és zöld turistaút. Volt néhány érdekes lyuk, ahova a kíváncsiak bekukucskáltak, engem most jobban érdekelt az út folytatása. Az ösvény néhol keskenyen kanyargott a meredek hegyoldalban, szerencsére mindenki sikeresen vette az akadályt. Utána rövid kaptató riogatta a társaságot, de csak azért, hogy a gyengébbeket még az út elején elriassza. :)
Aztán elágazáshoz értünk, várt minket a Várhegy, ahol még sosem jártam (pedig Királyréten megfordultam párszor). Felmásztunk, de sajnos se vár, se kilátás - de most már legalább tudjuk ezt is. Míg mi másztunk, Roland hátra maradt, megpróbált felhajtani néhány gombát, de a szárazság miatt próbálkozását nem koronázta siker (csak egy szomorú, aszott vargánya).
Az elágazáshoz visszatérve továbbindultunk Nógrád felé. Erdőn, őszi kikericsekkel tarkított mezőn vitt az utunk. Nógrádnál, a Kálvária alatt tavaly óta alatta helyreállítottak egy régi zsidó temetőt. A kis kápolnához érve már mindannyiunk gyomra korgott, ott tartottunk ebédszünetet. Ide már hallottuk a falunapi mulatságot - régi túratársaim meg is állapították, hogy én valahogy véletlenül mindig valami buliba szervezem a túrát; tavaly ugyanezen a hétvégén Kisinóctól jöttünk ide a kék jelzésen, akkor is a falunapi mulatságba érkeztünk.
Miután jóllaktunk és kifújtuk magunkat, a falu és a vár felé vettük az irányt. Lenn a forrásnál megálltunk a melegben gyorsan apadó palackjainkat megtölteni. Épp egy Vácról érkezett hölgy töltötte magának száz palackjai egyikét, de kedvesen odaengedett minket is közben. És míg mi töltögettünk, ő mesélt érdekeseket, hogy miért is gyűjtik a környékbeliek e nógrádi forrás vizét.
Nógrádon a falunapba érve Marcsi gyorsan felhajtott citromos sört (pedig én nem bíztam benne, hogy fog találni), kicsit rábámultunk a helyi asszonykórus előadására, majd rövid úton megtámadtuk a vár alatti Vár vendéglőt.
Ki sörrel, ki birkagulyással csillapította éhségét, miközben neonzöld, Hérics TTSE-s turistákra lettem figyelmes. Végigpörgetem magamban a sétafikás túraprogramot, mintha Titkárúr csapata kétnapos Kéktúrát szervezett volna a Börzsönyben. Vajon ők azok? Vagy a turistaegyesület másik túrája? Telefon érkezik Marstól, ha már beszélünk, gyorsan megnézetem vele az egyesület programját, és Titkárúr polgári nevét. (Közben Roland felfalja a nekem felajánlott birkagulyás-félt.) Nagyot húzok a Fácánomból és bátran megszólítom a csapatot, kiderül, hogy igen, ők azok, és azon a túrán, ami a Sétafikán is meg van hirdetve. Sőt, egyikük a Sétafikáról értesült a túráról. Hamarosan befutott a túravezető is, bemutatkoztunk, megörültünk egymásnak. Rövid beszélgetés után ők még maradtak, mi felmentünk szétnézni a várba. Visszaútban elköszöntünk a rózsaszentmártoni csapattól, és továbbmentünk a magunk útján.
Délután 4 óra felé járt, mikor Nógrádot elhagytuk, de aggodalomra nem volt okunk, mert Szokolya egy és negyed óra járásra volt a tábla szerint, gondoltuk odáig még biztosan elérünk az esti vonatig. Bandukoltunk is szépen ki a faluból, egy kis hegyre fel, onnan le a völgybe a vasúthoz. Már régóta kíváncsi voltam erre az útra, mert a vonat ablakából kinézegetve érdekes, vadregényesnek tűnt a táj. Nem is csalódtam. Sajnos a máskor jó bővizű patakban csak néhol egy-egy tócsa gyűlt össze. Azért Dorka kutya talált megfelelőt magának, amibe belehasalhatott.
A kutya egyre jobban fáradt, és Roland megunta a hajtását, ezért vontatókötélre (pórázra) kellett őt venni (nem Rolandot, hanem a kutyát). Sok esze van, mert nem húzatja magát nagyon, csak éppen annyira, hogy fáradtan könnyebben menjen a járás.
Nagyon ügyesek voltunk, mert a táblán jelzett időt mindössze 10 perccel haladtuk meg Szokolyáig. Azért úgy döntöttünk, nem ücsörgünk ott még két órát a vonatra várva, hanem továbbállunk Magyarkútig az eredeti terv szerint. Még kb. négy kilométer állt előttünk, egy újabb óra alatt kényelmesen megtettük, és még így is maradt egy bő háromnegyed óránk a vonatunk érkezéséig.
A vasúti megállóban közös búcsút vettünk, akik autóval mentek haza, még továbbmentek gyalog Verőcére. A többiekkel pedig az ereszkedő sötétség alatt megvártuk a vonatunkat.
Reggel a Nyugatiból nyolcan indultunk Dorka kutyával kiegészülve, autóval érkezve még Jujutka és Sanyi és a két Anita csatlakozott hozzánk. Csupa meglepetés volt ez a túra, hát kezdjük az elsővel: egyik Anita egy kis beagle-t is hozott magával, Lencsit, akit menhelyről vett magához három hete, és ez volt az első túrája.
Második meglepetés: Királyréten készülődünk felszállni 11-en + 2 kutyával az amúgy megtelt kisvasútra, hát kiderül, ez a járat nosztalgiagőzössel közlekedik, ezért csak retúrjegyet vehetünk a "csak oda" útra is. Busz ebben az órában pont nem indult, nem maradt más választásunk, felszálltunk. Két kocsi közül az egyik egy iskolás társaságnak volt egészben lefoglalva, a másikba épphogy befértünk cipőkanállal. A két kutyával elhelyezkedtünk a vasúti kocsi külső peronján, a többiek betömörültek a kocsiba. A gőzös sebessége majdnem megközelítette egy edzett teljesítménytúrázóét, azért lassan-de-biztosan elértük Királyrétet.
Leszállás után fotóstop, kikeveredés a fel-leszállók tömegéből, technikai kitérő, végre útnak indulunk. Rövid séta után egy-két szalmakazal társaságában ismerős arcok köszönnek rám. Kezdtem megijedni, hogy meglepetés-túratársak csatlakoznak hozzánk még Királyréten (már így is 11-en voltunk, nem szerettem volna még 6-8 embert magammal cipelni :) ). Megkönnyebbülésemre azonban hamarosan bemutatkozott Márti, aki megismert engem, de én annyira nem őt a túravezetői portréfotója alapján. Éppen várták a megrendelt "börzsönyi taxit", mikor egymásba botlottunk. Rövid, de harsány üdvözlés után végre rátértünk utunk elejére. A Királyrétről kivezető műutat elhagytuk, ahonnan egy kis patak felett vezető hídon átkelve a hegyoldalban vezetett minket tovább a piros és zöld turistaút. Volt néhány érdekes lyuk, ahova a kíváncsiak bekukucskáltak, engem most jobban érdekelt az út folytatása. Az ösvény néhol keskenyen kanyargott a meredek hegyoldalban, szerencsére mindenki sikeresen vette az akadályt. Utána rövid kaptató riogatta a társaságot, de csak azért, hogy a gyengébbeket még az út elején elriassza. :)
Aztán elágazáshoz értünk, várt minket a Várhegy, ahol még sosem jártam (pedig Királyréten megfordultam párszor). Felmásztunk, de sajnos se vár, se kilátás - de most már legalább tudjuk ezt is. Míg mi másztunk, Roland hátra maradt, megpróbált felhajtani néhány gombát, de a szárazság miatt próbálkozását nem koronázta siker (csak egy szomorú, aszott vargánya).
Az elágazáshoz visszatérve továbbindultunk Nógrád felé. Erdőn, őszi kikericsekkel tarkított mezőn vitt az utunk. Nógrádnál, a Kálvária alatt tavaly óta alatta helyreállítottak egy régi zsidó temetőt. A kis kápolnához érve már mindannyiunk gyomra korgott, ott tartottunk ebédszünetet. Ide már hallottuk a falunapi mulatságot - régi túratársaim meg is állapították, hogy én valahogy véletlenül mindig valami buliba szervezem a túrát; tavaly ugyanezen a hétvégén Kisinóctól jöttünk ide a kék jelzésen, akkor is a falunapi mulatságba érkeztünk.
Miután jóllaktunk és kifújtuk magunkat, a falu és a vár felé vettük az irányt. Lenn a forrásnál megálltunk a melegben gyorsan apadó palackjainkat megtölteni. Épp egy Vácról érkezett hölgy töltötte magának száz palackjai egyikét, de kedvesen odaengedett minket is közben. És míg mi töltögettünk, ő mesélt érdekeseket, hogy miért is gyűjtik a környékbeliek e nógrádi forrás vizét.
Nógrádon a falunapba érve Marcsi gyorsan felhajtott citromos sört (pedig én nem bíztam benne, hogy fog találni), kicsit rábámultunk a helyi asszonykórus előadására, majd rövid úton megtámadtuk a vár alatti Vár vendéglőt.
Ki sörrel, ki birkagulyással csillapította éhségét, miközben neonzöld, Hérics TTSE-s turistákra lettem figyelmes. Végigpörgetem magamban a sétafikás túraprogramot, mintha Titkárúr csapata kétnapos Kéktúrát szervezett volna a Börzsönyben. Vajon ők azok? Vagy a turistaegyesület másik túrája? Telefon érkezik Marstól, ha már beszélünk, gyorsan megnézetem vele az egyesület programját, és Titkárúr polgári nevét. (Közben Roland felfalja a nekem felajánlott birkagulyás-félt.) Nagyot húzok a Fácánomból és bátran megszólítom a csapatot, kiderül, hogy igen, ők azok, és azon a túrán, ami a Sétafikán is meg van hirdetve. Sőt, egyikük a Sétafikáról értesült a túráról. Hamarosan befutott a túravezető is, bemutatkoztunk, megörültünk egymásnak. Rövid beszélgetés után ők még maradtak, mi felmentünk szétnézni a várba. Visszaútban elköszöntünk a rózsaszentmártoni csapattól, és továbbmentünk a magunk útján.
Délután 4 óra felé járt, mikor Nógrádot elhagytuk, de aggodalomra nem volt okunk, mert Szokolya egy és negyed óra járásra volt a tábla szerint, gondoltuk odáig még biztosan elérünk az esti vonatig. Bandukoltunk is szépen ki a faluból, egy kis hegyre fel, onnan le a völgybe a vasúthoz. Már régóta kíváncsi voltam erre az útra, mert a vonat ablakából kinézegetve érdekes, vadregényesnek tűnt a táj. Nem is csalódtam. Sajnos a máskor jó bővizű patakban csak néhol egy-egy tócsa gyűlt össze. Azért Dorka kutya talált megfelelőt magának, amibe belehasalhatott.
A kutya egyre jobban fáradt, és Roland megunta a hajtását, ezért vontatókötélre (pórázra) kellett őt venni (nem Rolandot, hanem a kutyát). Sok esze van, mert nem húzatja magát nagyon, csak éppen annyira, hogy fáradtan könnyebben menjen a járás.
Nagyon ügyesek voltunk, mert a táblán jelzett időt mindössze 10 perccel haladtuk meg Szokolyáig. Azért úgy döntöttünk, nem ücsörgünk ott még két órát a vonatra várva, hanem továbbállunk Magyarkútig az eredeti terv szerint. Még kb. négy kilométer állt előttünk, egy újabb óra alatt kényelmesen megtettük, és még így is maradt egy bő háromnegyed óránk a vonatunk érkezéséig.
A vasúti megállóban közös búcsút vettünk, akik autóval mentek haza, még továbbmentek gyalog Verőcére. A többiekkel pedig az ereszkedő sötétség alatt megvártuk a vonatunkat.
