f0af69
6d3f0f
925f28
fae4cd
osz
2011 december2009 december2006 június2011 szeptember2010 december2011 június

Medves-vidék, magyar-szlovák határon át

Szerző:
Márton
2010 március 13 08:22
2. nap:

Vasárnap reggel, a szálláson alvó másik túracsapat nagy bánatára, fél 6-kor keltünk, majd tisztálkodás, illetve összepakolás után Zsolt levitte Bakeszt és Tibit a vasútállomásra, hogy elérjék a 6.20-as vonatot Fülekre, a többiek pedig még ráncbaszedve magukat nagyjából fél 7-re készültek el. A napi túrához nem kellő csomagokat az egyik szobába gyűjtöttük össze, ezután indult el a két autó Fülekre, majd az utasokat kitéve a két kocsi az én navigálásommal visszament Bénára, a túra tervezett végpontjára. Itt Tamásét hátrahagyva, Zsoltéval mindhárman visszatértünk Fülekre. Mialatt mi autóztunk, a többiek körüljárták a várat és nagyon szép fotókat készítettek a korai napsütésben. Fél 8 tájt beállt a nálunk szokatlannak mondható menetrend szerinti buszjárat, ami egy kicsit átalakított 15 fős régi Mercedes mikrobusz volt. 8-ra értünk Ajnácskőre, ahol gyors reggeli kávézás után ismertettem az aznapi programot.

Az eligazítás után felkapaszkodtunk a monda szerint Huba magyar vezér leányáról, Ajnácskáról elnevezett sziklavárba, mely tulajdonképpen egy vulkáni kürtőben megragadt lávából képződött kúp. A sziklát csak néhány helyen kellett megerősíteni, hogy a környékre mindenfelé jól rálátást biztosító, védelmet szolgáló vár legyen belőle. Mondjuk az is igaz, hogy a várban lévőknek nem lehetett könnyű élete ott fent a sziklán. Az állandó széllel dacoló hegyen nem sok maradt meg a várból, néhány apróbb faldarab emlékeztet csak a hajdan volt erősségre, viszont a szikla maga igen impozáns, és a környék egyik kiemelkedő látnivalója.

Búcsút intve Ajnácska várának, tovább indultunk két környékbeli bazalthegy, a Ragács és a Zaboda-tető meghódítására. A falu szélén, egy beszántott domboldalon mindössze egy fát hagytak meg. Ennek a reggeli napfényben nagyon szép árnyéka vetült a fa alatti területet kivéve még mindenhol havas szántásra. Természetesen erről is jó pár portré készült. A Ragács nem könnyen adta magát, először kicsit menedékesebb szekérút, majd jóval meredekebb ösvény, végül sziklákkal teli hegymászás következett, mielőtt felértük a tetejére. A fáradozás azonban megérte, körbe igen tetszetős kilátás mutatkozott, amit az erős szél ellenére is nagyjából negyed óráig bámultunk. Az 537 méteres hegyről szerencsére kevésbé meredek úton jutottunk le, mint amilyenen megmásztuk. Lefelé a gerinc két oldalán jól érzékelhető volt a lejtő és a napsugárzás kapcsolata, a déli, melegebb oldalon tölgyes, míg az északin bükkös erdő állt. Egy vadföld szélén elkanyarodva, hamarosan leértünk a Détéri-patak völgyébe, azonban innen a kínálkozó széles kocsiút helyett jelzésünk, fittyet hányva a konvenciókra, bevetette magát (és minket) egy sűrű akácosba, ahol éppen csak egy kis, kitaposatlan csapás adódott. Végtére, kis halihózás után mindenki kikeveredett a susnyából, és újra egy komolyabb emelkedőn tartottunk felfelé, ezúttal a Zaboda-tetőre. A hegy derekán egy irtásra érkeztünk, ahonnan a Galyatető, a Bél-kőtől északra elterülő bükki terület, valamint az Aggteleki-karszt és a Gömör-Szepesi-érchegység látványában gyönyörködhettünk. A szusszanásnyi szünet után tovább kapaszkodtunk, az immár sziklássá váló, de egyébként csak 469 méter magas hegyre. Felérve ki-ki elköltötte a maga ebédjét. A falatozást követően leszállingóztunk a szintén köves oldalon, egészen az Ajnácskőt környező legelők széléig, ahonnan remek hátterű csoportképeket készítettek többen is. Innen a legelőkről kinyíló tájat szemlélve ereszkedtünk vissza Ajnácskő falujába.

A főtéren, a buszmegállónál indult napi tanakodásunk. A két komoly kaptató és lejtő többeknek kicsit megerőltette a térdét, ezért 7-en úgy döntöttek, hogy nem folytatják tovább az utat. Ők - busz órákig nem lévén - jól megérdemelt sörözésük után kisétáltak a röpke 3 és fél km-re lévő ajnácskői vasútállomásra, ahonnan délután 4-kor visszautaztak Fülekre. A többiek, nevezetesen Mária, a két Gergő, Flórián és én, fél kettő után valamivel, a kocsmázást is mellőzve tovább indultunk az eredeti útvonalon. Komoly emelkedő után értük el a Pogányvár tömbjének oldalkúpját, a Tilicset. Innen még utoljára megcsodáltuk a látványával egész addig folyamatosan elkísérő Ajnácskőt, majd felrúgtattunk a Pogányvár platójára. A tervek szerint ez volt az utolsó komoly kaptató, itt már elkelt a biztatás a társaságnak. De nem volt hiába. A Pogányvárról dél felé nyílott az egész túra legeslegszebb panorámája. Jól kivehetően látszott a közelben az előző nap megmászott Medves, és a mellette lévő Szilvás-kő, illetve a másik oldalán a Karancs, az egész Mátra, a Vajdavári-homokkővidék és háttérben a Bükk is. Itt már csak Fekete Gergő fotózott, remélem majd a galériában is látható lesz ennek a bizonyítéka.

A Pogányvárról a piros jelzésen, enyhén ereszkedve folytattuk utunkat. Ezen a szakaszon kezdett megmutatkozni a szlovák térkép hiánya, ugyanis - még nem mondtam, hogy pénteken a '48-as nótakör lázában - elfelejtettem kinyomtatni az internetről a térképet, térképboltba pedig már szintén nem jutottam el. Vagyis az előző nap délután és vasárnap egész nap emlékezetből, és a helyben lévő eligazító táblák alapján mentünk, hála tót jelzésfestő "kollégáinknak" minden különösebb gond nélkül. Itt sem a jelzésekkel adódott probléma, hanem azzal, hogy egy későbbi elágazásban másik jelzésre kellett váltanunk, és mivel csak az éppen járt jelzésű út adatai voltak megadva, ezért nem tudtuk, hogy mennyi van még hátra. Aztán 5 óra után pár perccel elértük a Mónika-tető alatti elágazást, ahonnan az eredeti terv szerint a sárga jelzésen északra fordulva az említett Mónika-tetőn keresztül, és a Bénai-sziklákat érintve jutottunk volna el Bénába, ahol reggel Tamás kocsiját hagytuk. Mivel azonban az eredetileg fél hatra ígért érkezésünk a tábla szerint legalább 7-ig kitolódott volna, ezért az Ajnácskőről vonatozók érdekében (vagyis hogy ne kelljen annyit várniuk), felhívtam Zsoltot, hogy Tamásék az eleve vonatozó Bakeszon és Tibin, valamint rajta kívül (Zsolt volt a másik sofőr) a maradék négy emberrel elindulhatnak Pestre, mi pedig Somoskőre megyünk - az emlékeim szerint közelebb is volt, és onnan könnyebben megoldható lett volna a tömegközlekedés, hiszen eggyel többen voltunk, mint ahányan egy autóba befértünk. Az eset jelentett is egy kis konfliktust, ugyanis Benyó Gergő egész addig nem mondta, hogy még aznap pakolnia kellene, mert másnap költözik, és neki probléma, hogy nem érünk időben a megadott helyre. Rövid vita után megnyugtattuk, hogy szükség esetén ő mehet autóval, hogy hamarabb hazaérjen, és majd valaki más buszozik helyette. Nem telt el egy fél óra, Zsolt visszahívott, hogy mégis marad egyelőre mindkét autó, és mindenki belefér, mert Judit is a tömegközlekedést választotta, és majd Somoskőn a vár alatt várnak minket az általam mondott 7 óra körül. A helyzetben viszonylag megnyugodva ballagtunk tovább.

Rövidesen egy turistaházféléhez érkeztünk. Itt mindannyiunk közös véleménye az volt, hogy be kellene menni, megnézni, hátha van bent egy turistatérkép, amiről egyértelműen leolvasható, hogy még mennyi van hátra. Nagy nehezen be is jutottunk, de sajnos nem jártunk sikerrel. Ellenben, ha már betévedtünk, a rendkívül csinos fogadós hölgytől Fekete Gergővel ketten kértünk egy-egy sört, Flórián és Mária pedig egy-egy teát rendelt. Egyedül Benyó Gergő forszírozta a lehető leghamarabbi távozást, nyilván neki volt a legsürgősebb. Végül körülbelül negyedóra - egyébként teljesen megérdemelt - pihenő után, nagyjából este 6 körül távoztunk. Innen még egy bő 20 percig volt valamennyire világos, utána teljesen ránk sötétedett. Az egyre inkább szürkeségbe boruló erdőben az lett egyedül világos, hogy az útvonal-változtatás miatt nem a pogányvári volt az utolsó kaptató. Sötétben, erősen emelkedve, egyre mélyülő hóban, térkép nélkül, a végcél távolságát még mindig csak sejtve tartottunk a még néhány éve illegálisnak számító zöldhatárátlépés felé. (Ebből a helyzetből tulajdonképpen a legjobban sikerült kijönnünk.) Benyó Gergő és Mária jártak elől, ők mindig megtalálták a helyes utat, mire mi megérkeztünk. Egyszer volt csak gond, amikor a kétfelé ágazó út egyik ágán sem találtak jelet, de végül az egyértelműbb úton továbbhaladva, hamarosan rátaláltunk a helyes irányra. Egy kopasz tetőn keringtünk még egy kicsit, hogy merre is az arra, de meglett a jelzés, és rövidesen megérkeztünk az egykori Macskalyuk bányafaluhoz, ahol először volt kiírva a somoskői vár. Ennek nagyon megörülve elindultunk a pirost elhagyva, a sárga jelen a határ felé, mint utóbb kiderült az egykori bányavasút nyomvonalán. Innen már egyértelműen látszott a vár sötét sziluettje is. Amikor a régi vasúti vámháznál egyértelművé lett, hogy a töltés egyenesen átvisz a határon, és nem kell a völgybe le, majd a várra föl és megint vissza másznunk, úgy döntöttünk, hogy a vasúti töltést választjuk. Egész biztosan így jártunk jobban, még annak ellenére is, hogy végül egy komolyabb szedresen kellett átvágjunk, hogy elérjük Somoskő faluját. Végül 19.40-re érkeztünk meg, hívtuk Zsoltot, hogy a vár helyett a buszmegállóba értünk, ő pedig a szállásról rövidesen értünk is jött Tamással együtt.

Itt akár vége is lehetne kalandos történetünknek, de mégsem így alakult. A szállásra visszatérve felmarkoltuk otthagyott csomagjainkat, majd a két autó utasai elbúcsúzva egymástól elindultunk hazafelé. Éva, a két Gergő és én a Zsolt vezette kocsival utaztunk. Zsolt Tarjánban bement a Shell kúthoz, hogy magához vegyen valami energiaitalt, hogy az alapos elfáradás után kicsit felélénkítse magát a vezetéshez. A benzinkútról kifelé csupa befelé vezető utat találtunk, és Zsolt végül az egyiken kihajtott. Vesztére éppen egy határőrből átvedlett, azaz zöld színű rendőrautó elé. A rendőr a következő kereszteződés után meg is állított minket, és mondta, hogy szabálysértés történt. Elkérte a papírokat és ekkor derült ki, hogy Zsolt - hivatásszerű sofőr lévén - az egészségügyi papírt gyakrabban kellene megújítsa, mint mások, vagyis a jogosítványa két oldalán nem ugyanaz a dátum szerepel az engedély határidejeként, és a kettőből az egyik - ami csak az egészségügyi alkalmasságra vonatkozik - már több, mint egy éve elmúlt, vagyis azóta érvényes jogosítvány nélkül autókázott. Zsolt választhatott a feljelentés, vagy a 20.000 Ft-os helyszíni bírság és azonnal sofőrcsere között. Mivel az utóbbit választotta, ezért az odaúthoz hasonlóan, végül Éva került a volán mögé, nagy szerencse, hogy ő nem sörözött a várakozás hosszú órái alatt. A helyi rendfenntartó szervekkel történt affér után Éva végül minden közlekedési szabályt precízen betartva, gond nélkül hazavezetett. Én szálltam ki legelőször a kocsiból, méghozzá a Keletinél, 10 óra után két perccel. Az 50 perccel később induló vonatom éppen beérkezett, arra felszállva hazáig szundikáltam, majd igencsak elcsigázva háromnegyed 12-kor csuktam be a ház ajtaját magam mögött. A többiek szintén két-három órával később értek haza, mint eredetileg tervezték, ez nyilván senkinek sem volt kellemes. Tudomásom szerint akadt olyan is, aki a késői lefekvés miatt nem tudott másnap felkelni egy másik túrára. Ezt rendkívül sajnálom, remélem ettől függetlenül a gyönyörű táj marad meg inkább mindenki emlékezetében.

Magamnak tanulságként felrovom a nagykönyvbe, hogy soha, egyetlen túrára se induljak el ezután térkép nélkül.

Farkas Márton, túravezető