Zempléni Kéktúra

Egyszer volt... hogy is volt? Csak ülök a szobában még mindig kicsit szédülten az élményektől, és próbálom rendezgetni az elmúlt napok történéseit. Csupán hat napja történt, hogy álmosan néztem szét a Keletiben a sok új ember között, és mégsem volt senki idegen. Már az első pillanattól valahogy azt éreztem, összhangban vagyunk, és én is mint "újonc", valahogy szinte azonnal megtaláltam a helyem... és ezt csak megerősítették a közös röhögések, amik szinte azonnal elkezdődtek. Na meg előkerült már a pálinka is, talán még a vonat indulása előtt? :))
Buszos nagyon kerek beszámolót komponált, ezért én inkább csak a számomra emlékezetes pillanatokkal egészíteném ki. Szóval ez a beszámoló kicsit kevésbé lesz kerek, inkább szerteágazó... vagy inkább zavaros, de mindenképpen szubjektív:)) A hosszú sikertelen stoppolás a szakadó esőben nagyon lehangoló volt, de azt mondtam magamnak, illetve a velem stoppoló Buszosnak, hogy ami ilyen rosszul kezdődik, az annál jobban fog végződni... és ez nagyon igaznak bizonyult! Persze az eső hűséges társunk volt nagyjából három napon át, de amilyen csapat és hangulat kialakult, az mindennel felért.
Még el sem kezdődött a hivatalos kéktúra, de már Hollóházán szárítkoznunk kellett:)) Nehezen akaródzott elindulni a zuhogó esőben, de amit Bodó-rétig tapasztaltunk, az még semmi nem volt a folytatáshoz képest. A fűtött sufni után egy nagyon zord Nagy-Miliccel néztünk szembe, de a hangulatunkat ez nem befolyásolta. Azért a szél rendesen tépett odafönt, hogy még inkább megédesítse az élményt, de mindenki nagyon szépen vette az akadályt. Itt meg kell említenem egy szubjektív elemet, ugyanis a Milicről lefelé egy rossz lépésnél (ami esésben végződött) nyekkent egyet a jobb bokaszalagom, ami miatt járni ezután nagyon érdekesen tudtam, és már nappal megláttam az ég jó néhány csillagát, de elhatároztam, hogy mindenképp végigcsinálom. Hooogyne, hiszen ki lett fizetve a vonatjegy! (Na jó, elsősorban a remek társaság motivált...). A szálláshely életmentő volt, de azért remélem, ezt a sátrazást a gyönyörű füzéri várra való kilátással még meg tudjuk ejteni valamikor. Nagyon szép lett volna... Aztán este Julika bőséges vacsorája szintén kimerítő volt a maga nemében (bár ez pozitív kimerülés volt:), és Pali remek ötlete alapján kisebb bemutatkozó estet tartottunk.
A második, némileg könnyebb nap egy nagy kihívással indult: egy patakon kellett átkelnünk, amit nem tudtunk volna végrehajtani, ha nincs valakinél egy vékony kötél, ami duplán kifeszítve remek és biztonságos kapaszkodóul szolgált a farönkön egyensúlyozó bátor turistának. Később szemünk-szánk elállt: kisütött a nap, és a túra egyik leglátványosabb képe tárult elénk a várral és a Milic-csoporttal, a napfény pedig gyönyörű kontrasztot teremtett a távolabbi sötét felhőkkel. Páraknak sikerült is ezt lefotózniuk. Következtek a Huták, és egy jégeső apropóján megismerkedtünk két "sokat próbált" helyi tót úriemberrel. Megkínáltuk őket a korábban vásárolt igen durva pálinkával, amiből egyikük zsinórban négy nagy kortyot nyelt le. Sőt talán még azt is közölték, hogy ez nem is az az igazán erős pálinka... Vágáshuta tényleg az egyik legcsodásabb élmény volt számunkra: kinyitni egy 12 fős csoportnak egy bezárt kocsmát, ételt adni, sőt saját kezdeményezésből bevásárolni a csapat egész esti (elég jelentős:)) italozásához, hát ez több mint hihetetlen, de ez a kedves házaspár, Tibor és felesége megtette. A hatalmas buli felejthetetlen volt, énekkel, tánccal, egyebekkel, de erről mindenkinek megvannak (vagy éppen nincsenek:))) a maga emlékei.
Másnap reggel szintén Tiborék vendégszeretetét élveztük, ami különösen jól jött az éjszakai intenzív esőzés nyomán csúnyán beázott három társunknak. Utána erősebb kaptató jött Cseréptóig, lélegzetelállító vízesések mentén. Bandukoltunk tovább rendületlenül. Az eddigi napoknál nem említettem meg, de a folyamatos eső miatt nagyon durva terepek, dagonyák, áradások alakultak ki, viszont némi élelmesség és pálinka mindig átsegített a nehézségeken. Ja, és azt is ugyanígy leírhatnám minduntalan, hogy "megálltunk itt és itt, és pálinkáztunk", de ezt mindenki képzelje oda, mert biza így volt:))) Makkoshotykáig sem adta magát könnyen a terep, hatalmas bocskora nőtt mindenkinek, úgyhogy Vilma néninél is nagygenerál következett. És megérkezett két újabb társunk üdén és tisztán. Megnéztük Gyurka bácsi vadásztrófeáit, és (amellett, hogy igen keményen itatott minket) nagyot beszélgettünk vele és feleségével, ami számomra valahogy megható élmény volt: micsoda múlt, emlékek, életek... (Egyébként 60 éves házasok!) Egyszóval örültem, hogy ezt nem hagytuk ki. Itt kaptunk egyébként másnap különleges túrabélyegzőket is. Ezután, emlékeim szerint a társaság nagyobbik része elég nyugalmasan töltötte az estét, mi pedig páran még nagy hirtelen, óriási sprinttel elértük az egyetlen még nyitva lévő, éppen zárni készülő kocsmát, és 8 üveg sört vételeztünk, majd - immár a kerítésen átmászva - hazatértünk. A sör le is csúszott jó hangulatban, némi zsíros kenyér és hagyma, valamint a sörök elfogyása után az ott maradt (senkinek sem kellő) "murci" társaságában:)))
A következő napunk volt a legkeményebb, ám innentől NEM ESETT az eső:)) Már el is felejtettük, milyen érzés folyamatosan napsütésben túrázni, de innentől az időjárás igyekezett jóvátenni az előző napok kellemetlenségeit. (A terepről persze ez nem mondható el.) A következő nagy élmény a gyönyörű fekvésű István-kút volt a tóval, nyírjessel és életmentő budival, ezután pedig a fénypont, a Nagy Péter-mennykő panorámája, majd a Regéc előtti vadregényes vízesés. A faluban sátoroztunk kertben, amelynek gondnokától a szomszédban talán még a korábbinál is brutálisabb pálinkát vettünk. Már nem volt kedvem inni, de a fiúk győzködtek: jól fog ez még jönni nagyon, és fogok én még neki nagyon örülni:)) Hát nem azonnal, de végül tényleg így lett. Kedves sátortársammal egy római stílusú (azaz földön fekvős) vacsora után kimerészkedtünk a vacogtató hidegbe, ahol már kezdetét vette a búcsúbuli, és egy idő után már nem fáztunk. Azt hiszem, ismét remek hangulat bontakozott ki, megspékelve némi dalolászással, hagymás lehelettel való mesterséges lélegeztetéssel, tánccal, és némi egy helyben vonatozással;)) (Kéretik nem rosszra gondolni:)))) Bár páran kicsit jobban "elfáradtak" ezen az estén, de másnap is mindenki a szokásos remek teljesítményt nyújtotta gyaloglás terén.
A másnap... az utolsó nap. Várnézés, eszméletlen panoráma, ámulás-bámulás, sör, és némi pontozásos verseny az ezzel járó hanghatások osztályozására. Ezután pedig a gyönyörű idő mellett megkaptuk a búcsúmeglepetést is a Zempléntől: az Arka patak remekül megáradt, és újabb kihívásokat állított elénk. Több kilométeren át hullámvasutaztunk a patakvölgy meredek oldalában, hogy elkerüljük a kék jelzés átkeléseit (ahol nagyjából lehetetlen lett volna átmenni ilyen viszonyok között). Itt már nem úsztuk meg a mezítlábaskodást, és páran az átázást sem. Nem gondoltam volna, mikor megvettem a trendi Esprit papucsomat, hogy egy zempléni patakátkelésnél kulcsszerepet fog játszani:))) Ezután hosszú műutas szakasz kezdődött, és itt már benne volt a levegőben, hogy ez már bizony a vége... Boldogkő várának középkori étterméből újabb sört vásároltunk és krumplislángost nagyon ízletes kapros öntettel. Majd kisétáltunk a buszhoz, készítettünk búcsúfotót az álomcsapatról, és némi buszozás után felszálltunk a hazafelé tartó IC-re. Itt már szinte számoltam vissza a perceket: már csak két óránk van együtt, már csak egy... és Pest nagyon rosszul esett. A mai munkába menetel is... Hol vagyok? Mi ez? Mit keresek én itt? Miért nem az újabb napi gyaloglásra készülődünk? El kell mondjam, ma nem voltam túl produktív a munkahelyen. Talán pár nap múlva már könnyebb lesz. De most nagyon nem jó. Ugye, megyünk még együtt máskor is? Köszönöm az élményt itt is mindenkinek, és remélem, a beszámolóm nem volt túl terjengős azoknak, akik nem voltak ott, és talán valamit át tudtam adni ennek a dagonyázós-gőzölgős-kívülbelül elázós-csúszómászós-mulatozós-nevetős túrának a hangulatából.