f8f598
335310
6b8136
fcfbdc
nyar
2009 december2010 szeptember2009 december2009 december2009 szeptember

Le az Ilona-völgybe

Szerző:
Fdorka
2010 május 16 08:43
A reménytelenül zuhogó eső ellenére bevállaltam a túrát. Jó előre elígértem már, nem akartam sztornózni, így lesz-ami-lesz alapon belevágtam. Szombaton vettünk jó kis esőponchót, legalább rögtön fel is avathattam.

A cudar idő ellenére 6an vágtunk neki a Mátrának. Mátraházáig felautókáztunk, nagy örömünkre a kedvenc lángososunk nyitva találtuk. Természetesen falással kezdtük a napot, majd rövid szedelődzködés után, mindenre elszántan elindultunk.

A túrát az eredeti terv szerint a S, SO a P+ jelzéseken kezdtük, a Kékes oldalában vezető szintúton. Volt sár, dagonya bőven. A hegyoldalból mindenfele patakzott le a víz, ahol pedig átfolyt az úton ott jókora patakká duzzadt. Menet közben többször kellett akrobatikus átkelési manővereket produkálnunk. A legkeményebb a Pisztrángos tó alatt volt, mielőtt elértük volna a Parádról feljövő aszfaltos utat. A Pisztrángos tóból kihúzták az égiek a dugót, és alatta a vízfolyás vagy 10 méter szélesen, egymás mellett több keskeny patakban keresztezte utunkat. Ki erre, ki arra próbálkozott, nagy nehezen sikerült csak valahogy kőről kőre ugrálva, vigyázva arra, hogy a bakancsunk lehetőleg csak bokáig kapjon vizet, átkelni.

Basys volt a legjobban felszerelve, tetőtől talpig impregnálva - hiába, ő már megjárta a Zemplént többnapos szakadó eső alatt. Nekem jól szolgált az esőkabátom meg a bakancsom (kivéve, hogy baromira törte a sarkam), csak a kamáslit felejtettem ki, azért az jól jött volna. A többieknek kb. eddig állta a sarat a cucca, ami átázhatott az már jó vizes volt.

Kicsit egyszerűsítettünk hát az útvonalon, az aszfaltúton mentünk tovább, míg a zöld jelzés kanyarját elértük, és azon ereszkedtünk le az Ilona-völgybe. A völgyben elindultunk felfele a vízeséshez, mígnem a tomboló patak utunkat nem állta. Tétováztunk, hogy mi legyen, Softi bíztatott, hogy gyerünk, menjünk át mezítláb, de nem akaródzott nekem bevállalni. Hamarosan egy fiatal srácokból álló csapat szaladt át vidáman cipőstül velünk szembe, keresztbe a patakon. Megkérdeztük tőlük, mire számítsunk az átkelés után, azt mondták, onnantól sima az út.

Ezen nekibuzdulva Softi és én lekaptuk a cipőnket és átkeltünk, megküzdve az erős sodrással meg az apró hegyes kavicsokkal a meder alján. Utánunk Basys nem lacafacázott, úgy ahogy volt, bakancsban-kamáslival kettőt ugrott és a túlparton is volt. Öcsém és Ági úgy döntöttek, maradnak, és visszasétálnak egy kicsit egy naposabb részre, Flóri pedig észrevétlen valahol korábban jócskán lemaradt útközben.

Még sikeresen abszolváltunk egy keskeny patakátkelést, és már előttünk is volt a vízesés. Tombolva szakadt a víz a hegyoldalból - gyönyörű volt. A turistaút itt átkelt a megduzzadt patak túloldalára, Basys átszökellt, Softival már nem akartuk újbóli cipőlevételbe bonyolódni. Engem azért nagyon vonzott a vízesés, körülnéztem, és a hegyoldalban felkapaszkodtam egy laposabb részre, ahonnan leereszkedtem a vízesés mellé. Softi nem jött utánam, inkább elmerült a szalamandrák tanulmányozásában.

Miután kifotózkodtuk magunkat, visszamentünk. Az átkelésnél találkoztunk Flórival, akinek sikerült némileg el is kavarnia, mielőtt ránk talált volna. Ő úgy döntött, hogy még átmegy és megnézi a vízesést, mi pedig úgy, hogy irány Parádfürdő. A többség elvetette minden kísérletemet, hogy a Kékesre, vagy legalább kerülőútra csábítsam őket, így maradtunk az aszfalton. Parádfürdőre beérve éppen zárt az útszéli büfé, viszont a közeli autóbuszmegállóba néhány percen belül megérkezett a busz, amivel (Flórit végül hátrahagyva) visszautaztunk Mátraházára.

Szerencsénkre bár már 5 óra körül járt, a büfések megvártak minket, így jócskán vételezhettünk lángost és palacsintát a hazatérés előtt. Sétafikás búcsút vettünk, és hazatértünk Basyssel Budapestre, Softi pedig Miskolcra.