aedc77
105325
3d7a3c
e4f3d1
tavasz
2009 december2008 március2007 június2005 december2016 március

NEM Tátra túra

Szerző:
Fdorka
2010 október 29 14:06
Szklenófürdő 2010

Sokadjára szerveztem ismét hosszú hétvégés látogatást törzshelyünkre, a Selmeci-hegység mélyén fekvő Szklenófürdőre (Sklené Teplice). A fürdőfalu termálfürdője az elmúlt évek alatt teljesen kicserélődött - előnyére. Kedvenc nyaralóházunkat is folyamatosan fejlesztették, utolsó látogatásunk (2008) óta a ház mögé egy nyári hideg vizes medence, elé pedig télire egy norvég származású, faforgács brikettel fűthető, forró vizes fadézsa került.

A november 1-i hosszú hétvégét megtoldottuk egy pénteki nappal, a csapat felével kora reggel indultunk Újpestről. A terveinket sikerült teljesíteni, 10 óra után pár perccel már döngettük a szállásunk kapuját, ahol a szállásadó már várt minket. Gyorsan elintéztük a piszkos anyagiakat, megnéztük, hogy kell a fadézsa fűtését működtetni, megreklamáltam a sörünket, mire a tulaj 10 perc alatt kivarázsolta nekünk a sörcsapot és alá egy hordó Fácánt. Kipakoltunk, megreggeliztünk és tűztünk tovább Zólyomba, ahol várt a vár bennünket.

Kis kavirnyálás, rövid útkeresgélések és üdítő házastársi perpatvarok közepette sikerült szerencsésen megtalálnunk a város talán egyetlen roma-mentes parkolóját a zólyomi Jégstadion közelében. A túracsapat gyorsan nekiindult a Pusztavár felderítésének, Rolandot addig jól elküldtük bevásárolni. (A fényképezőgépem persze sikerült Roland autójában felejteni, Albizia sietett segítségemre, és kölcsönadta az övét, hogy kattintgathassak.)

Gyönyörű és meredek erdei úton indultunk fel a hegyre, útközben érintettünk egy kisebb kiálló szikla tetején körbekerített kilátóhelyet. A korán beköszöntött hideg őszi idő miatt a fákról már jórészt lehullottak a levelek, így tudtunk gyönyörködni az autópályára valamint a zólyomi panelházakra nyíló mesés panorámában. Kicsit feljebb elértük az alsóvárat, aminek környéke régészeti ásatás miatt le volt zárva - persze minket sem ez, sem az éppen folyó favágás és egyéb tereprendezési munkálatok nem gátoltak meg abban, hogy alaposan körbejárjuk.

A folytatást rövid keresgélés után ügyesen megtalálva a felső vár felé vettük az irányt. Ámultunk és bámultunk, a táj gyönyörű volt. A hegytetőt a romokon kívül-belül teljesen lecsupaszították, jól láthatóak voltak a hatalmas régi vár falai, a széléről kilátás nyílt Zólyom városára és a körmöci hegyekre. Tüzesen sütött le ránk az őszi nap sugára, jó fél órát heverésztünk alatta. Miután kipihentük magunkat, felkerekedtünk, körbebóklásztunk a várban, végül az ellenkező végén folytattuk utunkat a kék jelzésű turistaúton.

A turistaút egy darabig a tanösvénnyel együtt haladt először aszfaltúton, ahol bringásokkal s találkoztunk szembe, majd a tanösvénytől szétválva széles, erdei dózerúton kanyarodtunk vissza a város határába, ahonnan a Jégstadiont érintve (méghogy egy stadionban nincs kocsma!), érkeztünk vissza a parkolóba. Itt várt ránk Roland kajával teletömött autóval, és éppen befutott Lacza és párja Edit, az otthonról később indulók közül. Lelkes üdvözlést követően útbaigazítottuk őket a vár felé, kis csapatunkkal pedig visszasiettünk a szállásra. Gyorsan kiszórtunk mindent az autóból és hátramozdítottuk a vacsorakészítést, aztán zúztunk a barlangfürdőbe.

Mire megjöttünk, a többiek is szerencsésen megérkeztek a szállásra, Roland által készített finom vacsora gőzölgött előttünk, azt sem tudtuk, melyik finomsággal kezdjük az elpusztítását. Az esti program hajnalig tartó röhögés és sörözés volt, miközben a benti hőmérőn lestük, hogyan hűl ki a fürdődézsában a víz, nem volt már kedvünk újra felfűteni a vizet, hogy belemásszunk.

Másnap reggel mindenkinek nehezen ment a felkelés meg a reggeli készülődés, a túracsapat majdnem fél óra csúszással végre nekiindult Selmecbányának. Kicsit késtünk is a Ladáékkal Bacsófalva (Pocuvadlo) tavának partjára szervezett randinkról. Azért szerencsére megvártak, és nem is fagytak kockára, míg megérkeztünk.

Miután gyorsan lelkesen végigöleltem az ismerősöket, a 27 fős siserahaddal szaporán nekivágtunk az 1009 m magas hegynek. Lada vezette az élbolyt, én maradtam a hátvéd. Kezdő túrázó társaink is sikeresen vették a hegytetőre vezető hosszú kaptatót. A tetőn kimásztunk a sziklák szélére - jó darabig gyönyörködtünk a bazaltkúpokról nyíló kilátásban, fotóztuk egymást lelkesen. A csúcson levő faházikó előtt egy Sétafika zászlós csoportkép is készült. Miután minden fontos dolgot elintéztünk, továbbindultunk. A mezőn kicsit lejjebb egy üzemi aszfaltút vezetett minket lefelé, Ladáék útközben bemásztak a bozótba ládát vadászni. Szerencsére nem falta fel őket közben sem vérnyúl, sem bozóti medve. Az aszfaltúton hamar leértünk a Szitnya keleti oldalának szélén fekvő várromhoz. Dr. Lada a társaság aprajával újra valami láda nyomába eredt, mi azonban csak bottal üthettük az övékét.

Mielőtt unatkozni kezdtünk (kezdtem) volna, az út menti mezőn kis testmozgásra ösztökéltem a társaság nagyját. Kicsit lejjebb bele is botlottunk a várromba. A romok tetején vagy fél órát ücsörögtünk, megebédeltünk, sziesztáztunk, közben Ladáék végre felbukkantak, majd ahogy jöttek úgy el is tűntek a hegyoldalban. Sziesztánkat a feltámadó szél kezdte kellemetlenné tenni, és a társaság mocorogni kezdett. Gondoltam hát lassan elindulunk tovább, Ladáék majd utolérnek bennünket. Vártunk is rájuk még a következő elágazásnál, próbáltam a bandát némi sárdagonya túloldalán egy irtás tetejéhez csábítani holmi kilátás végett, kevéske sikerrel. Mielőtt teljesen szétszéledtünk volna, gyorsan üzentem Ladának, merre indulunk tovább, és folytattuk az utat.

A kéket sárgára váltottuk, és a Szitnya oldalában igen szép ösvényeken kanyarogva félúton a ládászok is beértek minket. A tó előtt nyílt egy rövidebb út a kocsmához - na jó, nem pont kocsma, hanem koliba - szlovák csárda, vendégfogadó, ahol a szlovák nemzeti specialitásokon kívül még madarsky gulast is megkóstolhat az éhes turista (már akit hagynak a kedves túratársai). A tömegkoordinációs feladatoknak ez volt a legnehezebbje, hogy eldöntsük a megfelelő sorrendet a kocsma, tópart, ládavadászat és állatkert közül. Végül teljesen szétszóródtunk, összezavarva a koliba teljes személyzetének a fejét. Még szerencse, hogy az objektumok csupán 100 méteres körzetben helyezkedtek el egymástól.

A véletlenek szerencsés összjátéka folytán senki sem veszett el, mindnyájan megtaláltuk egymást és visszaértünk az autókhoz. Könnyes búcsút vettünk, mi a házunk felé, Lada csapata Selmecbányának vette az irányt.

Visszaérve a házba a vacsora előkészületeiben még kellett segédkeznünk, nem kis morgásomra, mert ugyancsak éhes voltam már. Azért szerencsére elkészült a kaja mielőtt éhen vesztem volna, így utána még be tudtam ülni a forró vizes dézsába, kellemesen harsány AC/DC és Rammstein melódiákat hallgatva. Mert ugye miért is megy a városi bunkó a természet lágy ölére... Úgy hajnal 2 tájt vetettünk véget a zenének, a házban kártyázó (és aludni próbáló) társaink nem kis örömére. Másnap hosszú nap várt a csapat erősebbik felére.

Vasárnap reggel a 7 órás indulás tervéhez szigorúan tartottuk magunkat, az óráinkat még véletlenül sem állítottuk át felkelésig - reggel 8 óra azért mégis jobban hangzik. Reggelivel, készülődéssel együtt, óraátállítás után, fél8ra mindenki csatasorban állt a ház előtt, és útra keltünk.

Rövid aszfaltos bemelegítést követően igen hamar (túl hamar) elkezdtünk emelkedni. A turistautat csak egy helyen vétettük el, Lacza visszaszaladt a kérdéses elágazáshoz, mentségünkre szólva ő is csak tüzetes terepszemle után jött rá, hol veszett el a jelünk, amely megmenthetett volna minket néhány méteres szintvesztéstől. A tévutat korrigálva meg sem álltunk az Arany-hegy (Zlaty vrch) csúcsáig. A 360 m magasan fekvő Szklenófürdőtől az első kb. 5 kilométeren vagy 500 m szintet kellett felfele leküzdenünk. A hegytetőn a csúcs alatt kidőlt a banda, a mezőn heverészve legeltettük szemünket a szemközti hegyeken. Leláthattunk a völgy mélyén megbújó falunkra is, ahonnan indultunk.

Tízórai szünet után visszaereszkedtünk, folytatni utunkat a piros turistaúton. Kicsit odébb, egy elágazásnál megláttuk célunkat, a Stiavnické jazero-t (lánykori nevén talán Selmeci-tó lehetett), ahova a hegygerincről rövidítésképpen egy jelzetlen úton ereszkedtünk le. Az út végén belénk csatlakozott a zöld turistajelzés, a turistatérkép szerint pont a tó partjára kellett volna érkeznünk ezen a jelzésen. Az 1:50.000 méretarányú turistatérkép némileg elnagyolt a felületes szemlélő számára, mert a tó partjára vezető autóutat kereszteztük ugyan, de tavat nem láttunk. Némi tanakodás után elindultunk a tó feltételezett irányába, persze rossz felé. Mire tévedésünk egyértelművé vált, késő volt visszafordulni, a csapat eleje hetedhét határon túl járt. Így maradtunk az autóúton, és egy bekötőútnál csatlakoztunk vissza eredetileg tervezett útvonalunkra egy Banky nevű kis faluban.

Szerencsére a falu szélén nagy örömünkre egy kis víztározóra leltünk, aminek partján csillapíthattuk végre gyomrunk korgását. A többiek megkönnyebbülésére a Stiavnicke jazero-ért kárpótolva éreztem magam, mert letettem arról, hogy visszamenjünk érte.

A pihenő után újra kaptató következett, egy Hadova nevű tanya felé. A turistaút kicsivel a tanyák előtt feladta a leckét, ugyanis az utóbbi években elterelték. Hiába vettem észre balra a leágazást, a többiek erősködtek, hogy bizony egyenesen tovább vezet a jel. Sok lúd disznót győz, én mentem utánuk. Miután Szotib-et lebeszéltük arról, hogy a csoportot tökön-babon feleslegesen felmászassa az utunk melletti hegycsúcsra, kicsit tovább, a tanyák határában végül megtaláltuk a kék jelzést, amire rá kellett kanyarodtunk. Végre nem kellett emelkedni, igazi jutalomúton a magas hegyek oldalában kanyargó szekérúton 1-2 km-t tettünk meg a Vhyne-re vezető sárgáig.

A Zlaty vrch-t elhagyva már többször találkoztunk bennszülött(nek tűnő) túrázókkal. A Vhyne felé vezető sárgán együtt indultunk, majd lehagytuk egy nagymami-nagypapi párost bakancsban, túrabotokkal felszerelkezve. Persze, ezen az úton is csináltunk egy vicces tévedést, egy helyen a turistaút pár métert felkanyarodott a hegy oldalában a csúcs felé, de aztán rögtön tovább is folytatódott szintben. Ezt jól benéztük, csak Lacza, nadrágcseréje közben lett figyelmes arra, hogy a szlovák túrázók nem arra mennek tovább, amerre csapatunk élbolya. Hangos kurjantásokkal hívtuk vissza a tetőről az élenjárókat, hogy továbbinduljunk. A hegyoldalban vezető útról egy szép sziklaoromhoz (Jelenia skala) másztunk fel, ahonnan körbeláttuk a völgyet Vyhne (régi szép magyar nevén Vihnyepeszerény) felé és a környező hegyeket.

Leérve Vyhne-re már benne jártunk a délutánban, és jócskán el is fáradtunk. Rolandnak üzentünk, hogy szedjen össze minket autóval, és elindultuk gyalog a falu központja felé. A társaságot két részre osztottuk, 3-an az első fuvarral elmentek a szállásra, addig a maradék 4 emberrel még felmásztunk a Vyhne melletti Kamenna hegy tetejére, és megnéztük az oldalában levő kőtengert (Kamenné more).

A kőtengerről a Michaela panzió honlapján található magyar nyelvű leírás:
"A Vyhne-i Kőtenger (Kamenné more) területileg a legnagyobb a Kárpátok vulkanikus részén. A hatalmas tömbcsoport kőomlást alkot, mely valószínűleg egy földrengés során keletkezett. Fentről nézve jól kitűnik a kőtömbök gravitációs osztályozása. Míg a hegyoldalak lejtőin a nagyobbak találhatók, felfelé a kőtömbök a nagysága csökken. A Kőtenger vöröses és lilás színű riolitokból áll, mely a vulkanikus tevékenység alatt, a fiatalabb harmadkor (neocén) idején keletkezett."

Előbb Roland autós segítségét kértük, hogy mielőtt a többieket hazavinné, megmentsen minket még pár kilométer aszfaltszaggatástól. A falu széléről útbaigazító táblák mutatták az utat a kőtenger felé, amelynek szélén a hegytetőre vezető zöld jelzés is előkerült. A legérdekesebb rész az volt, a turistaúton át kellett kelnünk a kőtengeren. Utána egy kaptatón felmásztunk a hegycsúcsra, ahonnan az esti szürkületben sóvárogva néztünk le a völgyben fekvő sörgyárra. Fejlámpáinkat csőre töltve indultunk vissza a faluba, ahol Roland összeszedett minket.

Este még csirkebefűzés (gy.k. hurkapálcára hagymával kóbival rablóhúsféle céljára) várt volna rám, de miután gyorsan bebizonyosodott, hogy jelen állapotomban tökéletesen alkalmatlan vagyok ilyen összetett feladatok ellátására, inkább hagyták, hogy a dézsába meneküljek.

Egyeztettük a másnapi programot, az elvetemült csapat nem átallott felbujtásomra másnap kora reggel még egy rövidke sziklamászásba belemenni. A kis híján pirkadatig tartó dumaparti ellenére egész jól ment a felkelés, fél7kor már talpon voltam. A mobilom óráját persze nem állítottam át, fél8-at mutatott, reggeli félkómában azt hittem jól elaludtam a reggeli 7 órási ébresztőt. De nem menekültem a kora reggeli kiruccanástól. Ébresztésem hiányolva a csapat rendben fölsorakozott a reggeli KV-nál.

Reggel 8-ra sikerült a kevésbé elszánt túrázó csapattagokba is lelkesedést önteni, a tervezetthez képest fél órás csúszással el is indultunk. Két autórakománnyal vágtunk neki a Szabó-szikláknak (Szaboova skala) a Szklenófürdő felé vezető völgy szélén fekvő kis faluból. A sziklákról annyit érdemes tudni, hogy egy Dr. Szabó József nevű geológusról nevezték el, aki elsőként térképezte fel és írta le a Selmeci-hegységet. A fő szikla 60 méter magas, a hegytető 302 m magasra ér tengerszint fölé. Védett növények és állatok lakhelye.

A turistajelzést 2 sarok után magunk mögött hagytuk, végül egy helybeli kedves bácsi igazított minket útba egy völgynyiladékon meredeken felfelé a gerincre. Magam sem hittem volna, de mindannyian jókedvűen felmásztunk a majdnem függőleges hegyoldalon. Pár lépés jobbra a hegytetőn, és már kinn is voltunk a Szabó-szikla szélén. A kilátás gyönyörű volt a Garam völgyére, szemben láttuk a felhagyott kőbányát, legközelebbi utazásunk felderítőútjának célpontját. Nemrégen festhették fel a hegytetőn vezető zöld turistajelzést, turistatérképen még nem láttam bejelölve, talán Szklenóra lehet visszatúrázni onnan? Legközelebb azt is kiderítjük.

Mire a házban maradt lustálkodók kitörölték a csipát a szemükből, már vissza is értünk. Gyors pakolás, szedelődzködés, a házat legalább sikerült (nagyjából) a tervezett időben visszaadnunk a gazdájának. Nem volt más hátra, mint felkerekedni Selmecbánya felé. Első állomásunk a kálvária volt, aminekis felmásztunk a tetejére, a templom felújítás alatt állt. A kilátástól nem bírtam elszakadni, egész Selmecbányát és az azt ölelő hegyeket be lehetett látni a tetejéről. A kápolna alatti szinten a kerítés helyére le lehetett ülni, ahol Petivel iszogattuk a maradék strapapalack Kelt-et miközben a fejemben már tervezgettem a következő túrákat. Mikor a többiek ereszkedni kezdtek lefelé, még felszaladtam a kápolnához, szétnéztem, írtam a vendégkönyvbe és gyorsan felavattam az újonnan készíttetett Sétafika stemplimet. :)

Kálváriajárás után továbbmentünk be a városba. Leparkoltunk, majd oszlásnak indultunk, miután egyeztettük a hazaindulás időpontját. A társaság nagyobbik részével rögtön betértünk egy vendéglátó ipari egységbe. Szidi és Robi tavalyelőtt találtak rá erre a nagyon hangulatos kávézóra. Érdekes volt a design-ja, többszemélyes kanapékon lehetett heverészni, a falakat pedig könyvek borították. Volt egy kis eldugott zug is, könyvtárszobának berendezve. Úgy éreztem, órákig tudnék ott heverészni, de mennünk kellett. Rövid sétát tettünk aztán a városban, én a háromnapi alig alvás és sok túrázás után már nemigen láttam ki a fejemből - de nem csak én voltam így ezzel. Kora délután vettünk búcsút egymástól, aztán beültünk az autókba és hazaindultunk.

Nagyon jól éreztük magunkat együtt, remélem még sokszor, hasonló jó társasággal térünk vissza ide. Én itt szeretném megköszönni az egész csapatnak a részvételt, a szórakoztatást, az eltévedéseket és a visszatalálásokat, a közös sörözéseket és végül, de elsősorban Rolandnak a szuper kajákat.