Túl a Vágon

Túraszervezőségem óta az eddigi legnagyobb csapattal, összesen 20 fős társasággal indultunk útnak Szlovákia felé. Az indulás persze nem zajlott zökkenőmentesen, az egyik autó késett fél órát, a másik csak 15 percet, viszont vissza kellett fordulniuk valami otthon hagyott fontos motyóért. Közben a túratársak toporogva áztak és szemlélték a csigák társasági életét hajnali 7 órakor a Hungária krt. és Thököly út sarkán levő parkolónál.

Végül aztán szerencsésen megérkezett mindenki, és elindultunk. Az első találkozóhelyünk a határnál volt, ahol már türelmetlenül várt a csapat pontosabbik fele. Némi stratégiai egyeztetés után elindítottam őket Körmöcbánya felé, mi pedig megvártuk az utolsó befutókat is, és a többiek után eredtünk.

Körmöcbányánál (gyorsan továbbhajtva majd visszafordulva), kis kavarás után sikerült bekanyarodnunk a főtérre. Amely éppen felújítás alatt állt, tehát a kiszemelt találkozóhelyet, a Szentháromság szobrot sem lehetett megközelíteni, csak megkerülni. Amúgy szép kis város, érdemes megállni, körülnézni. A késedelmes indulás miatt sajnos a templomba és a várba nem tudtunk bemenni, mert pont ebédszünetre értünk oda, aminek végét már nem volt időnk megvárni. Viszont legalább behoztuk a késést.

Következő állomás a Sztrecsényi (Strecno) vár volt. Suzy gyorsan szervezett nekünk angol nyelvű vezetést a várba. Keresztül-kasul bejártuk, a belső tárlatok nem voltak különösebben izgalmasak, viszont a kilátás annál inkább. A várlátogatás után a kedvemért átkompoztunk a túloldalra. Szerintem az 5 autóval a komp egyhavi forgalmát lebonyolítottuk. A komp egy vastag drótkötélpálya segítségével, motor nélkül közlekedik a két part között, egy fickó egy kerékkel tekeri meg a csatlakozó drótkötelet induláskor, amíg ki nem érünk a fő sodrásba, aztán annak segítségével és a drótkötél vezetésével úszunk át a túloldalra.

A túlparton az utasok és csomagok gyors átszervezése után a csapat Zsolnának, TGábor pedig a Stefanovának vette az irányt. Tébláboltunk egy keveset Zsolnán, a vacsorára kiszemelt kolibát (szlovák nemzeti vendéglátóipari egység) nem volt időnk megkeresni, mert még be kellett vásárolni. Úgyhogy végül némi békés családi perpatvart követően többfelé oszlottunk. Roland az egyik autóval elment bevásárolni, egynek nyoma veszett útközben, másik kettővel elfoglaltuk a főhadiszállásunkat Stefanovában.

A szállásunk egy valószínűleg nemrég felújított családi vendégházban volt (Privat Balat, www.privat-balat.eu) a Kis-Fátra legmagasabb hegyeinek lábánál. Annyira szép volt a környék, hogy sajnáltuk az időt, amit Zsolnán töltöttünk. A házunk fölött pont a Kis- és Nagy Rozsutec látszott, elképzelni sem tudtuk, hogy fogunk oda másnap felmászni.

A szállás két részből áll, egy nagyobb családi ház tetőterében 2-3 ágyas szobák (közös zuhanyzóval), és mellette a kertben egy kisebb, önálló faház, 3 db 4 ágyas szobával, melyekhez mind tartozott külön fürdőszoba. Itt tágas nappali-étkező helyiség volt, és felszerelt konyha a főzőcskéhez (2 kisebb hűtő és mikró is volt a konyhában, villanyrezsó sajnos a régi típusú - Rolandnak kissé meggyűlt a baja vele, mert elég nehezen melegített). A családi ház tetőterében levő szobákhoz a földszinten levő 2 (egy fiú, egy lány) fürdő kicsit kevés volt, de beosztottuk. Az emeleten volt egy kisebb teakonyha (benne villanyrezsó, edények, tányérok stb., kis hűtő és vízforraló), ennek hátából nyílt még 1 WC is. A szállás kertjében van kiülő hely padokkal, asztalokkal, sajnos bográcsozó-szalonnasütő hely nincs.

Az első vacsoránkat a házzal majdnem szemközt levő kis panzió vendéglőjében fogyasztottuk el. Lassacskán összeverődött a csapatunk a vendéglőbe, végszóra a bevásárlók is megérkeztek. Már csak a csomagjainkat kellett valahogy TGábor autójából előbányászni - aki addigra már túl volt egy 5 fős társaságnak kényelmesen elegendő sör, slivovica és borovicka elfogyasztásán (amivel kiérdemelte a kitüntető Cefre2 címet), és zsebében a kocsikulccsal aludt mélyen a szobájában. Persze, hogy a túravezetőre hárult a nemes feladat, de kitartásom meghozta gyümölcsét, sikerült Gábortól elővarázsolni a kulcsot, így mindenki behurcolkodhatott a maga helyére.

Másnap reggel korán keltünk (mindegyik reggel korán keltünk). A csapat "mindenre elszánt" felével a szurdokoknak vettük az irányt. A túráról sokkal többet mondanak a képek, az útvonalról pedig a programterv. A jó időnek köszönhetően a könnyebben elérhető helyeken nagy csúcsforgalom volt, a szurdokokban néhol feltorlódott a sor a létrákon. A Dolné Dieryben összefutottunk a szembeérkező "lájtos" csapattal, üdvözöltük egymást, aztán folytattuk utunkat.

A Nové és Dolné Diery-k megmászása után szerencsénkre az út menti koliba is kinyitott, így ki-ki felfrissíthette magát sörrel vagy kofolával, ízlése szerint. Utána továbbindultunk felfelé a Horné Diery-n, ahol kettévált a társaságunk, Peterm vezényletével néhányan előre mentek. A Maly Rozsutecről pechükre éppen akkor jöttek le (legalábbis próbáltak) - a legnagyobb reggeli csúcsban - mikor mi (és még sokan mások) felfelé tartottunk. Persze fő a jóindulat és a csapatszellem, nem engedtük le őket. :) Bezzeg mi "lemaradottak" kényelmesen felmásztunk, jó sokat nézegettünk körbe-körbe, merthogy volt mit, és mire visszaindultunk lefele, addigra a tömeg is feloszlott. Lenn a nyeregben először Mónival és Zsókával találkoztunk, majd a heverésző Évába és Csillába botlottunk. Üdvözöltük őket, aztán folytattuk utunkat a Nagy-Rozsutecre.

Az út elején muszáj volt egy kétbetűs kitérőt tennem, ezzel sikerült teljesen leszakadnom a csapattól. Kicsit csodálkozva néztem a véget nem érő kaptatón, hogy a rengeteg szlovák turista mind szembe jön, senki nem jön velünk egyező irányból. Hát a Nagy-Rozsutecről lefelé kiderült az oka is: 1 km-en 400 m-t kellett lefelé mennünk, meredek, kőgörgeteges lejtőn, néhol a láncok sem segítettek - fölfele sem egyszerű, de talán könnyebb megbirkózni vele. Fenn még azt tervezgettük, hogy mit nekünk a Stoh, felszaladunk rá, hát mire leértünk a nyeregbe, az összes erőnk elfogyott (BPéter kivételével, aki mindenáron fel szeretett volna menni, de egyedül maradt ezzel). Délután 6 óra is elmúlt már, mire leértünk a Sedlo Medzihole-ba, ha a Stoh-t még megmásszuk, este 10 előtt nem érünk vissza a szállásra. Úgyhogy a nyeregből lefelé indultunk Stefanova irányába. Az út alja birkalegelőben végződött, itt több ösvényre ágazott a turistaút, és egy kis patak is a nyomunkba szegődött. Szép volt, de nekem már annyira fájt a lábam a lefele úttól és nagyon fáradt is voltam, úh. már csak arra tudtam koncentrálni, hogy végre visszaérjünk.

Este Roland fantasztikus vacsorával várt minket. Volt krumplileves, vagy kétféle ragu, meg sült csirke meg csülkös sztrapacska és saláta is, növényevőknek pedig csőben sült zöldség.

Vacsora után elkezdődött a variálás a másnapi túrával kapcsolatban. Ki erre, ki arra akart menni. Én csak egyre idegesebb lettem, és csakazértis ragaszkodtam az eredeti túratervemhez. Végül másnap reggel 3 autóval átmentünk Sútovoba, a hegység déli lábához. Az autókkal megálltunk egy faluszéli kis utcában és innen indultunk felfelé. Késve is indultunk, és aznap is hosszú és nehéz túra várt ránk. A társaság persze ahelyett, hogy indulna, még nekiáll variálni a startban. Én megunom hamar, és előre indulok. Persze a túrabotom az autóban maradt, Albizia hozza utánam, hát muszáj volt megvárnom őket. :) Végül kétfelé oszlott a társaság: Albizia, Csaba, HRobi és én mentünk az eredetileg kitörpölt útvonalon. A többiek - a "végsőkig elszántak" - pedig a saját fejük után - mint utólag kiderült a Sutovoi vízeséstől másztak fel a Chata pod Chlebom-hoz, onnan fel a gerincre, majd a Nagy-Krivánra, Veszi és Lilla itt kiváltak a csapatból, többiek folytatták az utat a Chleb-re majd utána a nyeregből visszatértek a szállásra. PGábor és BPéter még bevállalta a Stoh meghódítását is, este már éppen indítani akartuk a mentőcsapatot a keresésükre, mikor befutottak úgy 10 óra tájt.
Eközben a "lájtos" csapat a kabinos felvonóval felrepült a gerincre, és itt szétoszlott a társaság, és a szélrózsa minden irányába mentek túrázni.

A mi turistautunk Sutovoból felfelé, Snilovsky nevű patak völgyben, jórészt (köves) földúton vitt, közben egy rövidebb aszfaltos szakasszal. Az út elejét szerettem volna izgalmasabbá tenni, hogy letérünk jelzetlen útra, sajnos ez nem sikerült, mert a szekérutat a patak szinte teljesen elmosta, és jól benőtte a növényzet (meg folyt rajta a víz is a bő vízállásnak köszönhetően). Úgyhogy nem tudtuk elkerülni a - mint kiderült, felhagyott - sípályán való felfelé menetelt a déli verőn. A sípálya már nem üzemelt, sífelvonó maradék állványait néhol körbenőtték a fák, a pályát pedig a törpefenyő. Nagynehezen, de feljutottunk a turistaházig, ahol kaját és sört is tudtunk vételezni.

Itt, a Chata pod Chlebomnál majdnem találkoztunk a többiekkel, csak kis idővel jártak ott előttünk-utánunk. A "végsőkig elszánt", pitbullnál is keményebb csapattal a turistaház után továbbútban találkoztunk szembe, a Chleb alatt. Ők a turistaház, mi Mózes forrásai felé folytattuk a túrát. Mózes forrásai valóban a sziklából erednek 3-4 helyről (meg kicsit lejjebb is van még forrás, csak az kevésbé látványos) - nagyon jó vize van. Itt kicsit hosszabb pihenőt tartottunk. Az út innen kezdett igazán eldurvulni - a vízesés fölött pedig szinte függőleges meredekséget vett.

Nagyon örültünk, mikor végre a vízesés aljába kerültünk. Csaba vízhiányát úgy csillapította, hogy beállt a vízesés alá zuhanyozni (most már minden túrán muszáj lesz neki Sétafika zászlót fürdetni), majd hamarosan HRobi is követte példáját. A vízesés alól már kényelmes sétaút vezetett a Chata Vodopád nevű turistaházhoz. Mire ideértünk a GPS-em lemerült, a nagyított térképem pedig útközben kiesett a zsebemből, de azt már annyit néztem, hogy kívülről tudtam, és sikerült csupán a kisebb térképem segítségével megtalálni azt a jelzetlen utat, amivel a turistaút további, aszfaltos részét kikerülhettük. A turistaház fölött kanyarodik nyugat felé egy szekérút, amely két kis patakátkelés után egy mezőn át felkanyarodik balra egy kisebb hegygerincre, majd a tetőn ismét balra fordulva, az erdő szélén vezet lejtősen Sutovó felé. Az út vége felé egy rétről a lefelé tartó nap fényében nagyon szép kilátás nyílt a Nagy-Fátra vonulatára.

Este 7 óra körül indultunk vissza, Peterm autóját Albizia vezette vissza gázpedált nem kímélve, én pedig vígan fényképeztem az utat az anyósülésről.

A "lájtos" csapat korai visszaérkezőinek köszönhetően vasárnap estére is jutott vacsora, a menü az előző estéhez volt hasonló, közkívánatra újabb adag sztrapacska készült, ezúttal klasszikus, szalonnás verzióban.

Hétfő reggel, az utolsó nap még egy újabb túra várt ránk. Ezúttal majdnem a teljes csapattal együtt indultunk útnak a Sokolie-vonulat meghódítására. Meredek hegyoldalban hosszú lépcsősor "segítette" az utat felfelé a Tiesnavy nevű szűk szorosból a hegytetőre. Útközben a sziklás hegyoldalból több helyről gyönyörű kilátás nyílt a völgyre. A gerincet elérve kettévált a csapat, a "lájtosak" egyenesen lementek az autókhoz a célba, a többiek pedig a Sokolie csúcsának vették az irányt, én pedig rövid uzsonnaszünet után kényelmesen bandukoltam a nyomukban. A tetőn megvártak, némi pihenő után folytattuk az utat lefelé. Útközben több helyről lehetett a kilátást bámulni. Végül mindannyian leérkeztünk Stary Dvor-ba. Innen aztán már pár perc alatt visszaértünk a szállásra.

Gyorsan felfaltuk a maradék kaját, összepakoltunk, és 2 óra körül útnak indultunk hazafelé. Közben ki erre, ki arra tett kitérőt: kik Árva várába, mások a garamszegi fatemplomhoz vagy Donovaly mellett újabb csúcsokra. Mi egyenesen hazamentünk, csak a határ előtt álltunk meg gyorsan "szuvenírcsokit" beszerezni.

Jó túra volt, mindenképpen visszatérünk ide!