b2f2f0
234875
4b7898
e5fafa
tel
2009 december2006 június2012 március2010 szeptember2016 szeptember2010 szeptember

Őszi kék a Cserhátban

Szerző:
Fdorka
2011 október 08 14:22
Összeszedtem a maradék (nem sok :)) eszem egy élménybeszámoló erejéig, a hétvégi cserháti kékezésről.
5-en vágtunk neki a kinek 2, kinek 3 napos, hátizsákos túrának: Gábor, István, Odett, az öcsém Zoli és én, nomeg természetesen Cefre kutya. Legutoljára 2008-ban egy 2 napos mátrai túrát jártam végig "nagyzsákkal", az után egy jó időre elment a kedvem a vándortúráktól. Most azonban összeszedtem a bátorságom, nomeg a Cserhát amúgy sem a meredek csúcsairól híres, hát belevágtam.

A túra Alsópetényből indult, célunk a 3. napon Hollókőre érkezés volt.
Az első napon 30 km-t kellett, megtennünk, mert Romhány volt a legközelebbi település, ahonnan még indulhattunk volna, de arra a madár sem jár, nemhogy tömegközlekedés. A Nógrád-Balassagyarmat vasútvonalat arra már rég bezárták. Az Alsópetény-Romhány szakaszt a télen már bejártam térdig sárban, azért kíváncsi voltam, így ősz elején hogyan fest ugyanaz az erdő.

Reggel kicsivel fél9 előtt érkezett be a buszunk Alsópeténybe. Jópofa felöltöztetett bábuk voltak kitéve már az előző faluban is, és itt is, az autóbusz fordulónál, így lencsevégre is tudtam kapni egyet. Gyorsan nyomott stemplit akinek kellett (nekem már megvolt), összeszedtük magunkat és elindultunk a hosszú útra.

A falu végén disznót vágtak éppen, nem vártuk meg, míg kolbász lesz belőle. Az erdő szélén gyorsan bepillantottam a zsidó temetőbe, hát jó lenne, ha kicsit rendbe tennék, mert ha így megy tovább, teljesen be fogja nőni a vadon. Egy-két sírkövet lefotóztam, aztán szaladtam a többiek után. Nem messze van egy vadászház, ott kurta reggeliszünetet tartottunk. Míg mi reggeliztünk, Cefre kutya minden hezitálás nélkül fölszaladt az emeletre a lépcsőn, megnézni a teraszról a kilátást.

Szerencsénkre az előre beharangozott rossz idő elmaradt, mire kiértünk az első nagy irtásfoltra, a nap is kisütött. Végig a három nap alatt is hasonló maradt az időjárás, néha befelhősödött, aztán esett picit az eső, majd megint kisütött a nap. A változatosságra nem lehetett panaszunk. A kevés eső éppen csak annyira nedvesítette meg a talajt, hogy könnyebb legyen rajta a járás, különben porzott volna a lábunk alatt, olyan lendületes tempót tartottunk. :)

Romhány fölött, ahol letér a kék ösvény egy széles földútról, mi folytattuk tovább az utat. Érdemes volt, mert egy szelídgesztenyést találtunk, ahol valószínűleg helyi arcok gyűjtötték a termést minden dörgedelmes tiltó felirat ellenére.

Romhányba érkezve megcsodáltuk Rákóczi törökmogyorófáját, aztán siettünk a lila Lilla presszóba. Rendben bevételeztük a stemplit, nomeg némi sütit folyékony kenyérrel. Aztán meg sem álltunk Kétbodonyig, néhány kattintást leszámítva. A várakozásaim ellenére ez a szakasz sem volt unalmas, a hosszabb aszfaltos út mentén is akadt bőven látnivaló: itt egy érdekes híd, ott egy emlékmű, vagy éppen érdekes, házba épített kis Mária kegyhelyek. Sajnos hosszú út állt előttünk, így a két Bodonyban nem tudtunk jobban szétnézni, majd legközelebb. A Rákóczi út 51-nél megvolt egy pecsét, még párna is hozzá, de nagyon rossz minőségű, inkább pacának nevezhető lenyomatot adott. Kárpótlásképpen meglátogattunk egy újabb kocsmát, a Hangi presszót, ahol jó minőségű stemplit kaptunk, és akinek Romhány óta kiszáradt a torka, azt is benedvesíthette.

A továbbút során felkaptattunk egy hegytetőre, a tetejéről szép kilátás nyílt, egyébként nem volt túl érdekes szakasz. A végtelennek tűnő mintegy 10 kilométeren már alig vártuk, hogy végre Becskére érjünk. A Becske előtti dűlőútról szép kilátás nyílt a falura és a Szandavárra, én el is időztem kicsit a fényképezéssel, a többiek előre siettek a Vadász presszóba. Pihi, stempli, sör, kaja, közben hallgattuk a wurlitzerből válogatott dallamokat. A végén valami nagyon nehezen elviselhető került sorra, mikor hangosabban kifogásoltam, hát az egyik törzsvendég megkérdezte, hogy mit szeretnék - kívántam hát, EDDA-t naná, hogy A kör-t, mit kívánhat az ember az őt körülvevő jó barátok között (rosszak nem vettek körül). Ez volt a "végszó" közben összeszedtük magunkat, és nekivágtunk az utolsó hajrának.

Közkívánatra megtoldottuk az utat egy rövid kitérővel a Megvilágosodás-sztúpához, a Csiga-hegyen 2008 szeptemberében avatták fel a buddhista kegyhelyet (akit érdekel a története, bővebben itt olvashat róla: http://www.buddhizmusma.hu/projektek/a-becskei-sztupa-tortenete-.html). Mire megnéztük, befelhősödött, és eleredt az eső, gyorsan felkaptuk az esőkabátot, hogy elijesszük az esőt, ami nemsokára el is állt. A hegytető felé folytattuk az utunkat, ahonnan tökön-babon lemásztunk az alatta vezető szekérútra, és ezen aztán visszatértünk a kékre.

A Cserhát egyetlen kaptatóját másztuk meg Szanda várának romjához. A bányaoldalba vezető kitérőhöz már fáradtak voltunk, de út közben szép kilátásunk nyílt a hegyoldalból is. Gábor elszaladt forrást felderíteni, majd hamarosan utolért bennünket. A tetőn megpihentünk, körülnéztünk, csoportképet készítettünk, és lestük a közeledő újabb esőfelhőket. A naplementét nem vártuk meg, gyorsan továbbindultunk.

Kis zápor alatt érkeztünk meg a Mária-forráshoz. Igen, ez is letérés volt a kijelölt útról, de hát kár lenne kékezni, ha közben a szépségek mellett elmegyünk. A turistautak.hu oldalon levő bejegyzésből, melyet a Várak Kastélyok Templomok című folyóirat 2006. októberi számából idéz: "A Mária forrásnál érdemes megállni néhány percre. A szépen gondozott forrást elsősorban a helybeliek ismerik, pedig a sánc tetején végiggyalogolva könnyű megtalálni... A forrásnál látható kereszt valaha a Péter-hegy nyugati platójának szélén álló Péter-kút mellett állt, mely a II. világháború előtt jelentős búcsújáróhelynek számított... A kőbánya a heggyel együtt elpusztította a kutat is, az ott álló keresztet azonban még időben lehozták a hegytetőről és itt a Mária-forrásnál állították fel újra."

Mire lement a nap, megérkeztünk Szandaváraljára, a szállásunkhoz (Kendős Parasztház http://www.szandavar-alatt.hu/). Helyes kis felújított parasztház, melyet vendégháznak adnak ki. A szomszédból már látott minket érkezni a gondnoknő, aki már hozta is a kulcsot, hogy beengedjen. A házban hamar megmelegedtünk, mire elrendeződtünk, már jött is értünk a kisbusz, hogy elvigyen minket a közeli Cserháthalápra, ahol a Czifrik pincében (http://czifrikpince.hupont.hu/) borkóstolós lakoma várt ránk. Frissen került ki a kemencéből a kakassült, mellette héjában sült krumpli és sült tök, hozzá finom zöldségszósz. Csak a csontok maradtak utánunk. Közben vörösbort ittunk az idei friss termésből, majd a vacsorát követően végigkóstoltuk a ház szinte összes borát. Aznap este nem kellett ringatni sem minket, sem Cefre kutyát, aki szokatlanul kimerülnek látszott, vacsorát sem kért, ezt akkor a fáradtságnak tudtuk be.

Másnap reggel korán szedelődzködtünk, 8-kor már úton is voltunk. Reggeli hűvösben, majd gyönyörű napsütésben indultunk az Országos Kék új útvonalán, Terénybe. Terény kedves kis palóc falu, rengeteg érdekességgel. Vasárnap lévén nyitva találtuk a templomot, hát bekukucskáltunk. Utána felderítettük a Hunnia Csipkemúzeumot (http://csipkemuzeum.com/), amire előző este a Czifrik család hívta fel a figyelmünket. Ott jó félórás bemutatót hallgattunk meg a Hunnia csipkék mintájáról és a csipkeverés csínjáról bínjáról, és kaptunk szép pávás mintás stemplit a Kéktúra füzetünkbe. A bemutató végén útbaigazítást kaptunk, hol lehet a reggeli indító energiaitalt bevételezni. Míg a többiek megtámadták a kocsmát, én felderítettem a környéket. Rábírtam a templomból, miséről kiérkező palóc asszonyokat, hogy modellt álljanak nekem helyi viseletben, és addig gyűjtöttem a fontos útvonalpontokat, mígnem tesómmal belebotlottunk a tájházba. Ha már ott voltunk, gyorsan szét is néztünk. Mire végeztünk, a többiek rendes túrázó módjára türelmesen vártak ránk az elágazásnál. Mindenképp meg akartuk nézni még az Orsós Magnó Múzeumot is, de már így is több mint egy órát töltöttünk Terényben, és az útnak még nagyon az elején tartottunk. Úgyhogy a magnó kiállításra (http://www.magnomuzeum.hu/) már csak futó pillantást vetettünk, és siettünk tovább azzal, hogy Terénybe még mindenképp visszajövünk.

A Kéktúra innen a Cserháthaláp felé vezető autóúton megy tovább, mi viszont kis kitérővel jól elkerültük. A falu határától a szántókon át vezető dűlőúton egy forrást kerestünk meg, ilyet még sosem láttam, a Gyökér-kút vagy más néven Büdöske-forrás egy fa gyökere közül eredt. Innen egy patakvölgyben értük el a kéktúra korábbi útvonalát. A régi jelzések még nagyon jól követhetően megvannak. Az autóúttól pedig már a "hivatalos" úton folytattuk utunkat Cserhátsurányba. Mire ideértünk, éhesek is voltunk meg fáradtak is, pláne én, aki aznap reggel migrénnel küszködve Terényben reggeli helyett a kultúrát szívtam magamba.

Öcsém az eredeti terv szerint Nógrádsipekig velünk tartott volna, de mivel 1 óra elmúlt, és az eredeti terv szerint vagy 12 kilométerünk volt hátra, kétségessé vált, hogy onnan az utolsó, 4 körül Szécsénybe induló buszt el tudjuk érni.

Nem akartunk kockáztatni, úgy döntöttünk, hogy Cserhátsurányban hosszabb pihenőt tartunk, megnézzük a falu nevezetességeit, és Zolitól itt fogunk elbúcsúzni. Fél 4 előtt indult innen egy busz Balassagyarmatra, ahol szerencsére volt budapesti csatlakozása. (Ahogy hallottuk, nem is olyan rég sikerült megszervezni a budapesti távolsági buszcsatlakozásokat.)

Derűs napsütésben uzsonnáztunk a halastó partján. Aztán benéztünk a kocsmába (Vadász söröző) begyűjteni a stemplit. Még bőven volt időnk, így hát az adminisztráció végeztével kis "városnézésre" indultunk. Megnéztük a falu fölött magasodó, XIV. században épült templomot (sajnos zárva volt, nem tudtunk bemenni - most olvasom a Vendégváró honlapján, hogy bejelentkezéssel látogatható, fenn van az elérhetőség és a templom története is http://www.vendegvaro.hu/romai-katolikus-templom-szent-istvan-kiraly-cserhatsurany). Ez után továbbmentünk közelebbről szemügyre venni a másik dombon álló, romjaiban is szép Jánossy-kastélyt. A főkapu zárva volt, míg többiek leheveredtek a fűbe, Zolival körbejártuk, így hátulról az udvarba be tudtunk menni. A kastély lakott volt, valami "vérebek" is őrizték, amik miatt Cefre kutya nem szemlélhette meg az ojjektumot. Úgy tűnt, valami felújítás folyhat rajta, mert fel volt állványozva, sajnos az ott lakók nem voltak túl bőbeszédűek, hogy kifaggassuk őket.

A többieket hagytuk még sütkérezni, Gáborral elindultunk felderíteni a cserháti váras gyűjteményének következő darabját. A Jánossy-kastélytól nem messze áll egy másik kastély, amely Simonyi család számára épült a XVIII. században, később pedig a Sréter család birtokába jutott. Jelenleg általános iskola és óvoda működik benne (amit a Sréteréknél tanítóskodó Tessedik Sámuelről neveztek el). Kívülről ezt is jól körbejártuk, aztán visszamentünk dögleni a többiekhez.

A jóleső sziesztának negyed 4-kor vetettünk véget. Zolitól elbúcsúztunk, aki visszament a buszhoz, mi pedig továbbindultunk Nógrádsipek felé. Nemsokára utolért minket egy közepes méretű esőfelhő, aminek köszönhetően ismét bányászhattuk elő az esőkabátokat. Mire megmásztuk a következő dombot, már el is állt, épphogy csak annyit esett, hogy ne ússzuk meg a túrát egy kis cserháti sárdagasztás nélkül. Végeérhetetlennek tűnő szántóföldek után végre betértünk az erdőbe. Sajnos a másik oldalon - nem elég sokára - ki is jöttünk onnan, majd ismét szántóföldek mellett folytatódott az út. A változatosság kedvéért még egy kitérő várt ránk. Fel kellett fedeznünk egy vízesést. A túra 25. kilométere tájékán a többiek nagyon halkan mertek csak kétkedésüknek hangot adni, hogy ahol vízesés van, ott víznek is, sőt mi több, valamiféle völgynek sem ártana lenni, de mi eddig csak levágott napraforgómezőt láttunk.

Hát lett völgy is, víz is. A kékről letérve két szántás közti földúton felkapaszkodtunk egy dombtetőre, majd betértünk újra az erdőbe. Egy mesésen szép, árnyas völgyben haladtunk lefele. Sajnos már kezdett sötétedni, így keveset láttunk belőle, ahhoz viszont eleget, hogy egy újabb "ide még vissza kell térni" hellyel bővüljön a hétvégi látnivalóink listája. A patak igen szűk és mély árokban folyt, melyet a térképén előre nem láttunk. Nekünk pedig a túloldalán vezetett tovább az utunk Nógrádsipek irányába. Visszamentem egy kicsit, és láttam biztonságosnak tűnő levezető ösvényt. A csapat azonban leszavazott, nem voltak hajlandók lemászni az árokba. Nekem nagyon nem akaródzott ismeretlen utakon kerülni, a völgy túloldalán a kütyüm szekérutat jelölt, csak oda kellett valahogy átjutni. A csapat is hajthatatlan volt, meg én is, így végül szétváltak útjaink.

Aki mer, az nyer, rövid keresgélés után rátaláltam a falu felé vezető szekérútra, Cefre kutya pedig fáradtan, de kitartóan követett. Megszaporáztam lépteimet, hamar újra fenn voltam a dombtetőn, még a naplementét is láttam volna, ha a fák nem takarják el. A falura gyönyörű kilátás nyílt a fölötte vezető út mellől, egy haranglábtól. Sajnos már kicsit sötét volt fotózni (ismét újabb tétel a "visszajövünkmegnézni" listán). A szállásunkra a többiek érkezése előtt kb. 10 perccel futottam be. A GPS számlálója ekkor több mint 30 km-t mutatott, szemben az eredetileg tervezett kb. 25-tel.

A szállásadónk fantasztikus zöldséglevessel, palóc szelettel és sztrapacskával várt bennünket, még Islert is kaptunk desszertnek. Így aznap sem maradtunk éhen, csak Cefre kutya, aki már második napja nem volt hajlandó enni (még levesbe áztatott kaját sem), és szokásától eltérően majd’ összeesett a túra végére. Sejtettem, hogy baj lehet, de nem volt mit tennünk, még hátra volt a harmadik napunk a túrából. Gondoltuk meglátjuk, reggel hogy érzi magát, és lehet, hogy egy reggeli busszal hazaviszem.

Odett egy kora reggeli busszal hazament, neki is dolgoznia kellett hétfőn. Maradtam a két fiúval meg a kuttyal. Cefre reggelre kicsit kipihente magát, bár elég kétséges volt az állapota, viszont mire beértünk a központba a reggeli busz nem sokkal előttünk elment, a következőre meg órákat kellett volna várni. Így aztán mindannyian elindultunk Hollókő felé. A Dobos-kút (szintén kitérő, melyet a kék mellőz) környékét a közelmúltban gyönyörűen rendbe tették. Ácsoltak esőházakat, kiépítettek bográcsozó helyet, még egy kis mini konyha némi főzőeszközzel is került ide. Reméljük sokáig sikerül bántatlanul megőrizni ezt a fantasztikus helyet.

Itt reggeli szünetet tartottunk, Cefrébe is sikerült néhány falatot belediktálni, bár alig volt étvágya. Istvántól búcsút vettünk, aki tovább sietett Hollókőre, hogy még ő is idejében haza tudjon érni Budapesten túl. Gáborral maradtunk ketten, mi már nem siettünk, hát felmásztunk még a Dobogó-tetőn álló toronyba, meg egy szomszédos sánchoz a Remete-hegyre, ahonnan legfeljebb a sziklákkal teleszórt hegyoldalban lehetett gyönyörködni. Érdekes volt, hogy az oda vezető utat (először szekérút, majd ösvény aztán semmi, csak fától fáig) csak felfelé jelezték ki, a visszautat már nem, biztos úgy gondolták, hogy aki már odament, majd valahogy visszatalál.

A Pusztavár-hegy megtekintését elvetettük (a hegyoldal meredek, a hátizsák meg nehéz), inkább tovább indultunk Hollókő felé. Hollókő előtt az erdőben fura dolgot láttunk kiépített(nek tűnő) tanösvény táblákkal, messze játszótér, ami kerítéssel van elzárva a turistaúttól. Nem hagyott békén a kíváncsiság, odébb mentünk, míg végül elfogyott a kerítés. Bementünk hát, találtunk ott több játszóteret, amelyeket egy ösvény kötött össze. Kiderült, hogy bár már csak az utolsó simítások hiányoztak róla, még nincs átadva. Az erdei játszóteret a Rimóc felé vezető műútról lehet megközelíteni egy nagy fahídon át. Az aljában az is kiderült, hogy ez az Ipoly Erdő Zrt. komplex ökoturisztikai fejlesztésének a részét képezi, a tábla szerint decemberben lesz átadva.

Már nem másztunk vissza a kék ösvényre, hanem a műúton battyogtunk be Hollókőre. A falu, hétfő lévén, teljesen kihalt volt. Csak néhány turista kódorgott arra rajtunk kívül. Töviről hegyire bejártuk a várat, a vár aljában kaptunk váras stemplit a füzetünkbe. Aztán a várral szembeni dombtetőn át battyogtunk le a pecsételős kocsmáig. A kocsma éppen ebédidő miatt zárva volt. Megnéztük a buszokat, végül úgy döntöttünk, ha találunk ebédelőhelyet, akkor az eredetileg tervezett 5 órási járattal indulunk haza, ha nem, akkor visszafordulunk a 3 órásihoz. Az egyik vendégház tulajdonosa igazított útba bennünket. Útközben minden zárva volt, a Vár étterem kivételével. Ide betértünk. A kaja finom volt, a kiszolgálás viszont hagyott némi kívánnivalót maga után. Miután megebédeltünk, visszamentünk a Szabó kocsmába a hivatalos kéktúra pecsétért, meg ittunk egy sört, az ebédet leöblítendő. A falujáraton utazva még egy kis nógrádi "buszos" túrában is részünk lehetett. Pásztón átsétáltunk a 21-es útra, ahol hamarosan megérkezett a busz, ami hazaröpített minket.

Cefrével kedd reggel a dokinál kezdtünk. Kiderült, hogy egy kullancstól babéziával fertőződött meg. Kapott infúziót meg gyógyszeres injekciót rá (és persze azonnal lecseréltük a kullancsnyakörvét). Aznap végigaludta a napot, de este már elkezdett enni rendesen. Késő estére meglett a vérvizsgálat eredménye is, és bebizonyosodott a betegség is, ami a vörösvértesteket károsítja, súlyos esetben lép-, máj- és veseelégtelenséget okoz. A fertőzést követő egy héten belül jelennek meg a tünetek, tünetei levertség, étvágytalanság, amit követ sötét vizelet - a kór végső esetben halálos is lehet. Szerencse, hogy még időben sikerült lefülelni, így hamar meggyógyult, és már ismét a régi.