leszedjük ami maradt

A Börzsöny térkép hívogatóan nyújtózkodott a számítógép asztalom mellett: hívogatott, hogy írjak ki egy újabb túrát gombászásra, nézelődésre. Igaz ugyan, hogy megkértem a családomat, amint kiskosárral és bicskával a kezembe elindulok az erdő felé, verjenek már rá a bokámra legyenek szívesek egy 3/4 colos vascsővel, mert nem szeretnék idén több gombát elrakni. Sem savanyítva, sem mélyhűtve zsírjára sütve...

A túrát viszont kiírtam. A meteorológia pocsék időt jósolgatott, ezért azt is jeleztem, hogy előtte való nap lemondásra kerülhet a dolog, illetve élek az útvonalmódosítás jogával, ha úgy adódik. Az úgy adódás teszem azt jeges havaseső kora reggel.

Ahogy számítottam, ennek a csábító ajánlatnak szinte mindenki ellent tudott mondani, Minpetet és Somebody-t leszámítva. Somebody-t még csak értettem, mert ugye mundér meg becsület, de Petrában csak valamiféle önsanyargató kalandvágy munkálhatott, hogy mellettem voksolt erre a napra. 

Szóval eljött a nap. Szerencsénkre úgy alakult, hogy munka ügyben be kellett ugranom Dunakeszire, így Petrát szinte háztól tudtuk magunkkal vinni. 

A csepergő esőben, ködben katalinpusztáig autóztunk. Menet közben megbeszéltük, hogy ilyen latyak időben és ilyen kis látótávolság mellett teljesen felesleges elautókáznunk drága pénzért az Észak-Börzsöny

be, inkább szép komótosan megmásszuk a Naszályt. Börzsönynek ugyan kicsit cserhátas, de a szint és a táv közel tervezett.

Katalinpusztánál leparkoltunk egy nagy tócsa közepébe, majd beugrottunk a Megálló Italboltba, ahol kis lélekmelegítővel indítottunk és a söntés fölötti feliratok egyikáből megtudtuk, hogy "az igazi barát nem csak ígérget, hanem be is tart..."  

Italunkat felhörpintve elindultunk a K jelen. Huhh, nem is emlékeztem, hogy ez ilyen meredek mindjárt az indulástól! Csoffadt, öreg gombák szegélyezte kaptatón lihegtünk fel a földútig, ahonnan már enyhébb, de annál sárosabb szekérúton folytathattuk utunkat. Mérgesgomba, öreg gomba, rossz arcú gomba, okostelefonoknak kihelyezett XXI.sz-i hieroglifás oszlopok... Ilyenekbe botlottunk, miközben szép csendben hullani kezdett a hó és a késő őszből átkerültünk a télbe. 

Csend volt. Fehérség. Ilyennek képzelem a halált, bár a Pokol nyilván melegebb. Mindenesetre békés fehérségben caplattunk felfelé. Az ösvény egyre féloldalasabbá vált, el is kezdtünk csúszkálni és elmormogott szitkozódásaink a felcsattanó röhögéseinkkel keveredtek. 

Lassan felkecmeregtünk a platóra, elsétáltunk a Szinlő-barlanghoz. Érdekes volt ez a hely: eddig csak annyit tudtam a barlangról, hogy egy klasszikus víznyelő aknabarlang, de a mostanság kitelepített információs táblának köszönhetően arra is fény derült, hogy bizony-bizony ez egy közel 2 km(!) hosszúságú üreg,

legalábbis eddig ennyit tártak fel belőle. Mivel sem lámpánk, sem mérőszalagunk, sem kedvünk nem volt, így nem ellenőriztük ezt az adatot, hanem továbbindultunk a csúcs felé. (A Szinlő-barlanggal kapcsolatos kellemes meglepetés, hogy a nevét a Google képkereső részébe beírva elsőként Kriszh egyik Sétafikára feltett képét dobja ki:

[LINK])

A Naszály-csúcsról legtöbbünknek vagy a geodéziai torony vagy a Násznép barlang jut az eszébe. Mi most csak a geotornyot céloztuk meg; úgy saccoltam, hogy nagyjából idáig tudunk kényelmesen felmenni úgy, hogy még bőven világosban érjünk vissza.

Az utolsó emelkedőt legyűrve végre felértünk. Már messziről hallottuk a hangokat, kiváncsiak voltunk, kikbe botlunk idefent, lesz-e köztük ismerős?

Az elmúlt időszak túraoldalak közti villongásai rá kellett, hogy ébresszenek sokunkat: a túrázó társadalom nem olyan nagy, mint azt sokan képzelik. Az elméletet itt most azonnal alá is támasztotta a gyakorlati tapasztalás. Elsőként Józsit (Józsi01) pillantottam meg, amint épp zsíroskenyeret kent és lilahagymát szelt a torony tövében. Megörültünk az ismerős arcnak, s amíg a kedvesem felkapaszkodott a toronyba gyönyörködni a ködös tájban, mi odalent kellemesen elbeszélgettünk. A barátságos társaság fizikusok és matematikusok által szervezett hagyományörző túrán vettek részt. Mi az előörsbe futottunk bele, s látva az előkészületeket (nyitott vörösbor, tűzgyújtáshoz készülődés) sejtettük, hogy jó muri lesz.

Kifújva magunkat és elropogtatva a csúcsmüzlinket elköszöntünk és visszaindultunk. 

A visszaút talán még nehezebb volt, mint az odaút: a közben lemaradt fizikusok-matematikusok jól kicsúszkálták a ferde ösvényt, közben még esett is rá egy kis hó, szóval viccesre sikeredett az utunk. Mire leértünk, úgy néztünk ki, mint valami bulizó vadmalacok. Petra világos nadrágján jött ki legplasztikusabban a minta, de mi sem panaszkodhattunk, a bakancsainkról nem is beszélve. Újságpapírokra, esőkabátokra ülve száltunk autóba.

Kicsit elbágyadva, de kellemesen elfáradva értünk vissza Dunakeszire, ahol kitetük Minpetet, mi pedig hazaautókáztunk Pécelre!

Köszönöm a túrát, lányok!