míg csaknem elkapott az ihlet alvás helyett...
így rátok öntöm, ha másért nem, azért, mert máris jobban jártok, hiszen a virágözön az kb. 100-szor ilyen hosszú terjedelmű lenne... :)

Kata krónika: Velebit túra Kata szemével... with love :)

Krókusz ágyikóban háltam
amíg naplementét csodáltam...
s ebből hogy, hogy nem, megint
költeménykét fabrikáltam.

Velebittől Paklenica,
telis-tele csupa szikla,
lábacskáid bár girbe-gurba,
szemérmetlen, s sóban ázva,
tengervize mossa-mossa...

Kápráztass el, bűvölj, röpíts,
mézes nektárodból hörpints!
felleg fölé emelj! emelj!
meredj fölém, s közben ölelj.

Fenyőfáid betakartak
eső elől meg-megóvtak,
vad kanyonod végig jártuk
teljesülve legszebb álmunk

Tavaidnál búcsút intve
vízesés fátylat lengetve
válaszol örök társad
kikre hegyek-mezők várnak.

Könnyeivel már nem bírva
széjjel futnak bugyborékban,
a szomjazó föld kristálytiszta
cseppjeidet mind felissza.

....s versikémnek vége vagyon
hiányzol hát nagyon nagyon
kicsi szívünk vágyik oda,
máris máris egyre vissza.



És ez után, akinek sok ideje van, olvassa el a hosszú útibeszámolómat is."> míg csaknem elkapott az ihlet alvás helyett...
így rátok öntöm, ha másért nem, azért, mert máris jobban jártok, hiszen a virágözön az kb. 100-szor ilyen hosszú terjedelmű lenne... :)

Kata krónika: Velebit túra Kata szemével... with love :)

Krókusz ágyikóban háltam
amíg naplementét csodáltam...
s ebből hogy, hogy nem, megint
költeménykét fabrikáltam.

Velebittől Paklenica,
telis-tele csupa szikla,
lábacskáid bár girbe-gurba,
szemérmetlen, s sóban ázva,
tengervize mossa-mossa...

Kápráztass el, bűvölj, röpíts,
mézes nektárodból hörpints!
felleg fölé emelj! emelj!
meredj fölém, s közben ölelj.

Fenyőfáid betakartak
eső elől meg-megóvtak,
vad kanyonod végig jártuk
teljesülve legszebb álmunk

Tavaidnál búcsút intve
vízesés fátylat lengetve
válaszol örök társad
kikre hegyek-mezők várnak.

Könnyeivel már nem bírva
széjjel futnak bugyborékban,
a szomjazó föld kristálytiszta
cseppjeidet mind felissza.

....s versikémnek vége vagyon
hiányzol hát nagyon nagyon
kicsi szívünk vágyik oda,
máris máris egyre vissza.



És ez után, akinek sok ideje van, olvassa el a hosszú útibeszámolómat is.">
aedc77
105325
3d7a3c
e4f3d1
tavasz
2009 szeptember2012 december2013 március2012 szeptember2014 március2009 szeptember

Pünkösd a Velebitben és a Plitvicei-tavaknál (2013.05.18-22.)

Szerző:
Fdorka
2013 május 29 21:10
Bevezetőül legyen itt Nagy Kata verse:

Felejthetlen kirándulás, amelynek a képek is csak rövid kivonatai...

Gondoltam megtréfállak titeket és "virágnyelven" mondom el a túra eseményeit...
míg csaknem elkapott az ihlet alvás helyett...
így rátok öntöm, ha másért nem, azért, mert máris jobban jártok, hiszen a virágözön az kb. 100-szor ilyen hosszú terjedelmű lenne... :)

Kata krónika: Velebit túra Kata szemével... with love :)

Krókusz ágyikóban háltam
amíg naplementét csodáltam...
s ebből hogy, hogy nem, megint
költeménykét fabrikáltam.

Velebittől Paklenica,
telis-tele csupa szikla,
lábacskáid bár girbe-gurba,
szemérmetlen, s sóban ázva,
tengervize mossa-mossa...

Kápráztass el, bűvölj, röpíts,
mézes nektárodból hörpints!
felleg fölé emelj! emelj!
meredj fölém, s közben ölelj.

Fenyőfáid betakartak
eső elől meg-megóvtak,
vad kanyonod végig jártuk
teljesülve legszebb álmunk

Tavaidnál búcsút intve
vízesés fátylat lengetve
válaszol örök társad
kikre hegyek-mezők várnak.

Könnyeivel már nem bírva
széjjel futnak bugyborékban,
a szomjazó föld kristálytiszta
cseppjeidet mind felissza.

....s versikémnek vége vagyon
hiányzol hát nagyon nagyon
kicsi szívünk vágyik oda,
máris máris egyre vissza.



És ez után, akinek sok ideje van, olvassa el a hosszú útibeszámolómat is.

A Velebit az Adriai-tenger partja mellett meredeken emelkedő legnagyobb kiterjedésű, és természeti értékekben leggazdagabb horvát hegység, mely 2001 óta nemzeti parki státuszt élvez. Területén belül rendkívül gazdag karsztképződmények, különlegesen színes növény- és állatvilág található. A parkban a botanikai és geológiai érdekességek mellett a horvát kulturális örökség egy kis szelete is látható: az egykor pásztorok nyári lakjaként szolgáló épületek maradványai ma is megtalálhatók. A Velebiten túl hazaútban meglátogattuk a Plitvicei tavak 16 kisebb tóval és vízesésekkel teletűzdelt gyönyörű nemzeti parkját.

A Velebitről tavaly hallottam először, mikor túratársaim ellátogattak oda Pünkösdkor. Konkrétabban idén tavasszal fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy én is megnézzem közelebbről.

A hely nevezetességeinek, történetének utánaolvashattok a neten, költői vénám sajnos nincsen, ezért én csupán a velünk történtekre, a megesett kalandokra koncentrálok. Bízom benne, ez is érdekes lesz, és talán hasznos az utánunk jövőknek.

A szervezéshez jóbarátom, a Gugli segítségét vettem igénybe, a hasznos linkek gyűjteménye végül majdnem egy oldalt tett ki.

1. nap: odaút, pancsolás Zenggben, rövid túra a Zavizan menedékház környékén

Szombaton közkívánatra kicsit előbbre hoztuk a társaság nagyjának indulását. Autónként egyénileg startolt mindenki Budapestről, hogy mihamarabb elérjük a tengert. A határátlépés viszonylag simán ment, csak néhányan várakoztak előttünk. Szerencsére a szigorú határőrök kifelé nem mérték fel az általunk szállított hadtáp mennyiségét, így megmenekültünk attól, hogy a határon kelljen elfogyasztani az 5 napi hideg élelmet és a társaság 2 napi meleg vacsoráját fagyott állapotban.

Zenggben (Senj) terveztünk egy hosszabb megállást, még 11 előtt értünk oda, hogy egy jó óra maradjon a tengerben csobbanni azoknak a jegesmedvéknek, akik nem riadnak vissza a 15°C-os víztől. A többiek megelégedtek a fagyott fürdőzők látványával, és vidáman fényképezték őket – már ami a mi négyes csapatrészünket illeti (Zoli, Andi, Kata és én). A csapat találkozóját és a továbbindulást délre beszéltük meg, a Google térképen előzőleg pontosan megjelölt világítótoronynál. Ahol aztán csak mi várakoztunk időben. Mire elővettem a telefonom, hogy előkerítsem a többieket, kiderült, a kikötő másik végében levő szállodánál már összetalálkoztak, és ott várnak ránk. Odasiettünk hozzájuk, és gyors üdvözlést követően még megtoldottam a túrát egy kitérővel, ha már ott voltunk, felsétáltunk a Nehaj várhoz. A város fölötti dombra épített erődbe nem mentünk be, és Jurisics Miklós, a város szülötte szobrát is hiába kerestük, azonban a szép kilátást megcsodáltuk, majd visszamentünk az autókhoz, közben egy kicsit bekukkantva a városka zegzugos utcácskáiba.

Emiatt egy órás csúszással indultunk tovább az Északi-Velebit tetején álló Zavizan turistaházhoz, ahol az első két éjszakára megszálltunk. Elég könnyen sikerült a hegyre vezető autóutat megtalálnunk, mely végig teljesen jól járható volt. Az út mentén néhol szép kilátás nyílt, meg szép virágok, az utat szegélyező embermagasságú hófalak is igen látványosak voltak – meg kellett állnunk fényképezni (legalább a csapat lassabb autós tagjai addig utolértek bennünket). Oltarinál, a nemzeti park bejáratánál, megvettük a belépőnket 3 napra. Kedves volt a nemzeti parkos jegyárus, mert kiszámolta nekünk, hogy a csoportos belépő, ami ugyan 15 főre szól, azonban még 12 főre is kedvezőbb, mintha külön-külön vettük volna. Innen már sóderozott úton vezetett tovább az autóút a turistaházhoz.

Szerencsére az utolsó kanyarig fel tudtunk menni az autókkal a turistaházig, így a csomagokat nem kellett messziről felcipelnünk, csak a sofőröknek jutott pár száz méter extra túra vissza a parkolótól. Nagyjából itt véget is ért, ami a ház nyújtotta előnyök felsorolását illeti. Két kis, emeletes ágyas szobában szálltunk meg, egy 4 és egy 8 ágyasban, ezek még elfogadhatóak voltak. Azonban a szálláson csak egy hideg folyosón levő hideg vizes mosdók szolgáltatták a tisztálkodási lehetőséget, és 1-1 WC, amibe WC papír már nem jutott. A konyhát a szállásdíjon felül, fejenként 10 kuna ellenében használhattuk, ezért járt egy két égős gáztűzhely (mellette volt 2 villanyplatni, ami nem működött), némi fazék, és egy mosogató (itt legalább volt meleg víz). Hűtő nem volt, bár a konyhában elég hűvös volt, a kajánk meg még fagyottan érkezett a szállásra (és még estére sem olvadt ki). A nagy étkezőben forró cserépkályha adta a meleget.

Érkezés után rögtön túrázni indultunk, utunk a terv szerint először a turistaház fölé, a Vucjak-hegy tetejére vezetett, utána visszaereszkedtünk, és folytattuk túránkat a közeli Velika Kosa, onnan a Balinovac csúcsára. A levegő hőmérséklete hűvös volt, a ház előtt pedig erősen fújt a bora, a polárok azonban percekkel később lekerültek rólunk, a napon már nyáriasan öltözve túráztunk. Az árnyékos hegyoldalakon néhol még hófoltok csábították a társaságot hógolyózásra. Távolságban nem mentünk messzire, így aki hamarabb elfáradt, könnyebb úton visszatérhetett a szállásra. A Balinovacra már jócskán másznunk kellett, sziklákon ugrálva vízszintesen és néha függőlegesen is, értünk fel a csúcsra. Onnan leereszkedve érintettük a velebiti botanikus kertet, majd a csapat legkitartóbbjaival még a Veliki Zavizan-ra is felmászunk, 1676 m-es magasságával ez volt a legnagyobb. A hegyoldalt még sok helyen hó borította, érdekes kihívás volt az ösvényt megtalálni alatta, jó hasznát vettük az előttünk járók GPS nyomvonalának, meg Gábor mobilos térképének. Még naplemente előtt visszaértünk a házhoz. Az otthonról hozott, Roland által készített kaja osztatlan sikert aratott, úgy eltűnt, mintha ott se lett volna. :)

2. nap: „primorski uzdužni put” (“hosszútávú parti út”) - Premužićeva staza (Premužić ösvény)

A másnapi túránk hosszúnak ígérkezett. Beszámolóm idevágó részét a fentebb említett Pavluxek blogjából idézem:

„Van egy, a Nemzeti Park teljes hosszában, a Velebit főgerincével, illetve a tengerparttal közel párhuzamosan futó jelzett ösvény, a „primorski uzdužni put”, ez 1000-1300m tengerszint feletti magasságban fut és a Velebit oldalában levő falvak népének egykori nyári szállásait köti össze. Mondják, hogy aki igazán meg akarja ismerni a Velebitet, az a tengerpartról induljon fölfelé. Én azt mondom, aki igazán ismerni akarja a Velebitet, semmiképpen ne hagyja ki ezt sem, a nyári szállások „parti” útját! Ennek az útnak a középső részét járjuk be ma. Meredeken ereszkedünk a Vučjak hegyről a tenger felé; előttünk a szigetek fehér sziklái világítanak a reggeli verőfényben most épp világoskék tengeren. Hamarosan elvadult gyümölcsösök, tisztások, omladozó kőfalak válnak állandó kísérőnkké. Miről van itt szó?

A Velebit meredeken szakad bele az Adriába, teljes hosszában is csak valami féltucat halásztelepülés alakult ki, mert a part kikötésre alkalmatlan. A többi település nem is közvetlenül a parton, hanem kissé följebb, vagy 3-500m magasságig felhúzódva alakult ki, a rettenetesen sziklás terepen azonban művelésre alkalmas föld alig akad. Persze, 1000 méter fölött sem sokkal jobb a helyzet, de húzódik itt egy gerincvonulat (néhol csak sziklataréj), ami mögött valamivel mélyebb talaj képződött és maradt meg. Nem a karsztvidék köves váztalaja (rendzina), hanem rendes erdőtalaj. A nyári szezonban tehát feljárt ide a lakosság, a jobb talajú területekről kihordta a követ, abból kerítést, házat épített, s miközben a háziállatai tején (tejtermékeken) élt, kelkáposztát, hagymát, répát, babot, almát, cseresznyét termelt. Ősszel aztán levonult a falvak népe a téli szállásra, s vitte magával „a nyár gyümölcseit”. Nagyon kemény élet lehetett ez, viszont érthetővé teszi, honnan volt a napszámos munkaerő és honnan volt a terméskőből szárazon rakott időtálló támfalak építésének évszázados tudománya a kezekben a Premužićeva staza születésekor.

Ahol – akárcsak időszakos – forrást találtak, ott medencéket vájtak a sziklába, a kövek hézagait agyaggal kitapasztották, s az így összegyűjtött vizet itták ők is és – külön medencéből – az állatok is. A helyi infrastruktúrához tartozott még a közösség megbecsült tagja, Iván, a cigány kovács, aki a törött szerszámokat javította. Felesége járta a hegyi szállásokat, összegyűjtötte a javítandó szerszámot, kikézbesítette a javítottat, beszedte az árát – nyilván valamilyen termény formájában. Voltak aztán helyek, ahol a fiatalok gyűltek össze táncolni, énekelni, romantikázni. Különleges világ lehetett ez. Ahogy a dalmát szigetek utazó nyugdíjasai rácsodálkoznak itt nálunk egy-egy kukoricatáblára, úgy csodálkozunk rá mi is arra, hogy itt, így lehetett élni. Hogy mikor szakadt meg ennek az életformának a fonala, arra nem jöttünk rá, egy a biztos, hogy régen. Összesen két kunyhó volt ugyanis, ahol a tetőszerkezet fa elemei még felismerhetőek voltak, s az elhagyott utakat is már csak a turisták meg a hegyi állatok használják, azok sem sűrűn.

Ligetes, erdős, bozótos, változatos tájon haladunk tehát. Odafönt a főgerinc felhőben van, itt lent verőfényben fürdünk. Néha kimegyünk egy-egy sziklakiszögellésre, ahonnan karnyújtásnyira látszik a tenger, s a fene sem gondolná, hogy több mint egy kilométerrel vagyunk fölötte.”

A lefelé vezető ösvény melletti tanösvény tábláin angol nyelven is olvashatunk a környék történetéről. Természetesen mi sem hagytuk ki, hogy egy-egy szemrevaló kiszögellésre felmásszunk gyönyörködni. Utunk feléhez érve már elbújt a nap, és a társaság egy részét aggodalomra késztette, hogy nem álltunk túl jól a megtett táv és idő aránnyal, azért mindennek ellenére csak-csak fel akartam mászni a Budim-hegyre – a felfele vezető jelzett ösvényt már az elején elvesztettük, és toronyiránt (oromiránt) mentünk felfele a hegyre. A hegytető déli ormának széléről csodás kilátás lett volna, ha nem borítja felhő alattunk a tengert, tőlünk nyugatra, a hegygerinc fölött pedig viharfellegeket láttunk gyülekezni, hát nyakunkba szedtük a lábunkat, visszamentünk a többiekhez és tovább indultunk. Hamarosan előkerültek az esőkabátok is. Végülis a haladási időnk szempontjából nem is jött rosszul ez a kis délutáni zápor. :)

Néhol az ösvényről vadcsapások vezettek félre, néhol majdnem „birtokot háborítottunk” betérve egy-egy régi telekre. Végül az egyik réten ügyesen megtaláltuk a letérést erről a „parti útról”, és nekivágtunk a Rossi-kunyhó felé induló meredek emelkedőnek. Jól megdolgoztatott minket, fohászkodtunk minden rövid lejtőnél, hogy ezt még vissza is kell másznunk, számoltuk vissza a szinteket és a kilométereket. Szerencsére közben legalább elállt az eső.

Felérve a Rossi-kunyhóhoz egy jó 20 perces pihenőt tartottunk, körbe jártak a csúcscsokik, és -itókák. A tavalyi év óta a kunyhóban további felújítások nyoma látszik. A vaskályhát és a kéményt ugyan nem vettem tüzetesen szemügyre, azonban frissen ácsolva készül a hálóhely a galérián, ill. a ház földszintjén az asztal és körülötte a padok, amin még a hozzávalók vannak letéve. Örülök neki, így már szerény, de takaros hajlék lesz a később ide érkező fáradt vándorok számára.

A kunyhótól jó erős, hideg szél „kergetett” minket vissza a Zavizan turistaház felé, a Premužić-ösvényen (Premužićeva staza). Az Ante Premužić erdőmérnökről elnevezett, általa építtetett, 1,2 m széles, kövekkel kirakott gyalogút 57 km hosszan szeli át az Északi- és Közép-Velebitet, mely valóban hasonlít a tátrai Magisztráléra. Az ösvény könnyen járható olyanoknak is, akik nem szeretnének hegyet mászni. Az út néhol a sziklák oldalában vezet, gyönyörű kilátópontokkal tarkítva.

Valóban szép volt, bár az utat borító köveken ugrálást már kevésbé élveztük. Néhol az ösvényt még vastag hó borította, a csúszós, vizes hóban óvatosan kellett egyensúlyozni átkeléskor, a meredek hegyoldalban. Néhol a hó az ösvény mellett vagy méteres üreget takart be, aki rossz helyen kel át, könnyen pórul járhat, a csapatunk élbolya ezért leverdeste a havat ahol tudta, ezeknek az üregeknek a tetejéről. Estére visszaérkeztünk a turistaházhoz, az onnan hazatérő többi túrázó kedvesen integetett nekünk az autóból, amit mi is viszonoztunk.

Ugyan a felhőket estére elfújta a szél, de nekem már nem volt kedvem a turistaház előtt a hideg szélben megvárni a naplementét. Út közben jól átáztunk, átfáztunk, első dolgunk volt, hogy lecseréljük vizes ruháink, és elhelyezzük bakancsaink a kályha mellé száradni. Majd néhány lelkes segítő közreműködésével megmelegítettük a vacsorát. Egyedül maradtunk éjszakára a házban, miután rendeztem a szállásköltséget, Vukušić bácsi (Ante Vukušić, a turistaház üzemeltetője), megdobott minket néhány üveg sörrel (előző este még úgy kellett vadásznunk rá, hogy némi itókáért becserkésszük) – a társaság nagyja hamar aludni tért, Krisztával még hallgattuk egy darabig Etele képes túrabeszámolóit, aztán mi is követtük a többieket.

3. nap: A Déli-Velebit szikláin

Harmadnapunk reggelére újabb felhőket sodort a szél a Zavizan ház elé, a szobánk ablakából csak sűrű tejföl látszott. Mivel a csapat fele pihenőnapot szavazott meg magának erre a napra, gyorsan úgy döntöttem, elhúzunk délre mindnyájan. Összepakoltunk, beültünk az autókba és délre már a Paklenica lábánál voltunk. Miután berendezkedtünk a szállásunkon, elővettem a térképet és kinéztem rajta egy rövidnek látszó körtúrát, a Nagy-Paklenica közeli, a tenger fölött 800 m-re magasodó kis hegyekre.

Leparkoltunk a Nemzeti Park bejáratánál, és nekivágtunk a Nagy-Paklenica völgyének. Utunkat többszáz méteres sziklafalak határolták, rajtuk pókként csüngő sziklamászókkal tarkítva. Fenn a magasban is észrevettünk egy-két, alulról bolhának látszó mászót. A könnyű út ellenére a tűző napon lassan haladtunk, út közben muszáj volt megnézni közelebbről egy-két zúgót, Klau bizonyára fagyállót iszik reggelente, mert a jéghideg vízben alig tudtuk visszatartani, hogy ne merüljön el nyakig a habokban az egyik vízesés alatt.

Hamarosan elágazáshoz értünk, ahonnan egy keskeny sétaút kanyargott felfelé. Egy kilátóhely, és a Manita peć nevű barlang után a sétány véget ért, és pár lépés múlva az ösvényen vezető utunk – minden előzetes figyelmeztetés nélkül – izgalmas sziklamászásba torkollott. Lelkesen kúsztunk, másztunk, ugráltunk a néhol láncokkal biztosított sziklás hegyoldalban. Közben virágos réten pihentünk meg, és legeltettük szemünket a Paklenica-völgy túloldalát határoló hegyvonulaton. Az első csúcson, a Zorin kuk-on (a „kuk” kúpszerű, sziklás hegycsúcsot jelent), hosszabb pihenőt tartottunk, alig bírtuk levenni a szemünket a tengerrel, a szigetekkel, és hegycsúcsokkal tarkított körpanorámáról. Próbáltuk találgatni, hogy melyik lehet utunk következő állomása a Vidakov kuk.

Az ösvény innen lefelé már kicsit egyszerűbb volt, bár mászni itt is kellett, hamarosan leérkeztünk egy medencébe, ahol gyönyörű nőszirmok virítottak. Innen nemsokára nekivágtunk a következő hegynek. A Vidakov kuk csúcsára kis kitérőt kellett tenni, természetesen sziklákon felmászva. Ugyan nem volt sok időnk, de számomra nem volt kétséges, hogy ezt a kitérőt megéri megtenni, és persze egyáltalán nem bántuk meg, sőt.

A lefele utunk laposra fektetett sziklákkal „kiépített” ösvényen haladt, ügyes megoldás, gondolom a szikla akad elég útközben, és ha lapjával fektetik, azon könnyű a járás, és nem tud alóla kinőni a dzsindzsa, így viszonylag könnyen karbantartható az ösvény, még ha ritkán járt is. Az idő szorított, hogy még világosban végére járjunk az utunknak, megfogadtuk, hogy a fényképezésben visszafogjuk magunkat. Persze rövid idő alatt megszegtük a fogadalmat, egyszerűen nem lehetett ellenállni a minduntalan szemünk elé tolakodó virágoknak, szikláknak, panorámának. Végül kicsit módosítottunk az útvonalon, nem kanyarodtunk vissza az autókhoz, hanem alkonyatban tovább ereszkedtünk lefele Starigradba. Utólag kiderült, hogy a Paklenica Nemzeti park holnapján ez az útvonalunk nehézségét tekintve 4-est kapott az 5-ös skálán.

Akik eljöttek erre az előre nem tervezett túrára, mind azt mondták, az összes velebiti túra közül ez tetszett nekik a legjobban. :)

Lenn a városban kétfelé oszlott a társaságunk, az éhesebbekkel kerestünk a központban egy vendéglőt, ahol megvacsoráztunk, a többiek visszamentek a szállásra, és visszahozták az autókat a Nagy-Paklenica bejáratától. A késői érkezőket este érte a meglepetés, ugyanis a szálláson nekünk már csak hideg zuhany jutott. Így a harmadik este is legfeljebb cicamosdásra futotta.

4. nap: Paklenica Nemzeti Park - Velika & Mala Paklenica szurdokok

A negyedik nap hosszú túra várt ránk. Reggel a Kis-Paklenicánál tettük le az autókat. A belépőjegyünk mellé a nemzeti parkos emberkétől hasznos tanácsokat és útbaigazítást is kaptunk, miután tisztáztuk, hogy igen, mi valóban itt szándékozunk túrázni, és nem a Nagy-Paklenicát keressük. :) A kisebbik Paklenica-völgy izgalmas sziklás szurdok. A patakmederben víz nem folyt, ez némileg könnyítette az utunkat. Túl lassan haladtunk, de erről leginkább nem az utunkban álló, néhol embermagasságú sziklák tehettek, hanem a rengeteg fotótéma. :) Ahol a völgyben végre elkezdett folyni a víz, ott a turistaút felvezetett a hegyoldalba, aztán egyszer még visszaereszkedtünk a patak mellé, majd hamarosan végleg elhagytuk a völgyet. Ekkora sajnos eleredt az eső. Fenn a tetőn egy elhagyottnak tűnő tanya mellé értünk, az eső alábbhagyott, leültünk uzsonnázni egy nagy tölgyfa alá. A többség berzenkedése ellenére még megszavaztam egy kitérőt – ígértem mindent, könnyebben járható utat, elálló esőt, csak tartsanak velem. :) A közben újból eleredő, és innentől már kitartóan folytatódó eső ellenére nem bántam meg a kitérőt. A felhőbe burkolózó hegycsúcsokra nyíló panoráma kárpótolt mindenért.

A Nagy-Paklenica völgybe leérkezve az utunk már könnyű, murvás sétaúton vezetett tovább. A leglelkesebb fotósok persze itt is hamar lemaradtak. :) Hamarosan egy Lugarnica nevű kunyhóhoz értünk, amelyben büfé üzemel, de sajnos nem találtuk nyitva, így nem jutottunk nasihoz. Mivel autót nem hagytunk a Nemzeti Park bejáratánál, és az onnan visszainduló túrázók sem vettek fel bennünket stopposnak, így kénytelenek voltunk visszagyalogolni Starigradba a szállásra. Na persze nem bántuk annyira, igaz, hogy áztunk-fáztunk, viszont lefényképezhettük az előző nap kiszemelt tavernát és néhány útszéli ház mellett virító kerti virágot.

Este visszaszereztük az autókat a Kis-Paklenica torkából, majd csapatostul levonultunk a szomszéd étterembe vacsorázni. Egy kis technikai megjegyzés az éttermi árakról. Mindkét nap kétszemélyes haltálból csemegéztem, ez egy főre körettel együtt kb. 100-110 kunára jött ki. Egy korsó sör (Karlovacko a helyi specialitás), ha jól emlékszem 12-14 kuna, második nap hallevest is ettem, az kb. 20 kuna lehetett.

5. nap: Plitvicei Nemzeti Park, hazaút

Utolsó napunk reggelén gyors pakolás és a maradék szuvenírek beszerzése után otthagytuk a Dél-Velebit borult egét, a csapat villámgyorsan szétszéledt a 3 autóval. Peti és utastársai valamerre a tenger naposabbik partjára, Andi és utastársai még előttünk a Plitvicei tavak felé vették az irányt, mi pedig rövidesen a nyomukba eredtünk, bár őket aztán már nem találtuk meg. A sietségben a közös búcsú is elmaradt, mentségünkre szóljon, hogy annyi látnivaló volt még erre a napra is, hogy minden perc számított.

Bár előző este igyekeztem megjegyezni Etele útmutatásait arról, hogy melyik parkolóban érdemes megállni (a feljebbi, vagy mégsem, a lejjebbi esik közelebb a vízesésekhez), ebből csak az maradt meg, hogy ott adnak valami nagyon finom rétest (valóban finom, visszafelé beszereztem egyet útravalónak). Megkérdeztük a parkolóőrt is, hogy hol érdemes parkolni, aki azt mondta, hogy mindegy – végül rájöttünk, hogy valóban, mert a parkot körbejártuk, így mindegy volt, melyik állomásnál kezdjük a túrát.

Mit is meséljek a Plitvicei-tavakról? Minden szónál többet ér az a rengeteg kép, amit készítettünk. Inkább megosztok azokkal néhány tapasztalatot, az utánunk jövőknek.

A tórendszer 2 felé osztható, mely keresztbe-kasul járható kiépített gerendajárdákon. 2 bejárat van, mi annál parkoltunk, ami a tenger felől nekünk közelebb volt. Ez a park középső részén van, itt van az egyik hajókikötő, amelyről elektromos kishajó a tavak legnagyobbikán, a Kozjak-tavon szállítja az utasokat széltében-hosszában. A belépő 110 kuna, amely bankkártyával is fizethető. A bejáratnál büfék és szuvenír shop szolgáltatják a további pénzköltési lehetőséget. A belépő egyik oldalán a parkot ábrázoló fotó van, a másik oldalán egy térképvázlat a sétaútvonalakról. A turista információnál árulnak térképet is, de arról sem lehet sokkal több információt szerezni, csak esetleg a nemzeti park tágabb környezetéről. A park a belépőjegyre nyomtatott térkép segítségével is felfedezhető, a bejáratoknál, ill. a hajó- és autóbusz állomásoknál táblán kihelyezett nagy térképeken útvonal ajánlatokat is kapunk, mellettük feltüntetve azt is, hogy az adott útvonal bejárása mennyi időt vesz igénybe. A parkba nem kell túrabakancs, egy kényelmes cipőben végigjárhatók még az ösvények is. A belépőjegy árában benne van a hajókázás, ill. a kisbusz, ami a park egész hosszában közlekedik.

Mi 10 körül érkeztünk a bejárathoz, és este 7-re értünk vissza az autókhoz. Először a park felső fertálya felé vettük az irányt gyalog, az ajánlott útvonallal ellenkező irányban. Keresztbe-kasul, több kis tórendszert határoló vízesések között kanyargós utakon jutottunk el a legmagasabban fekvő, Proscanski-­tóhoz. Mivel ennek a tónak a körbekerülése sok időt vett volna igénybe, fájó szívvel elhalasztottuk egy következő látogatásra. Pedig ide már valóban kevéssé jut el a vízesések zaja, és a japán turisták áradata. :) Ennek a tónak az alsó végénél van a kisbusz egyik végállomása, a közelében büfékkel és információs irodával. Innen indulnak az ajánlott sétaútvonalak a Felső-tavakhoz, ill. néhány jelzett turistaút is.

Itt tartottunk uzsonnaszünetet, majd átmentünk a tórendszer túloldalára, hogy egy hegyoldalban vezető, kilátópontokkal kecsegtető ösvényen térjünk vissza a tórendszer közepére, amerre már csak a bakancsos turisták jutottak el. A kikötőben kishajóra szálltunk, és áthajóztunk a Kozjak-tó másik végébe. Innen rövid sétával (és persze közben rengeteg fényképezéssel) értük el a park legnagyobb vízesését, melyet minden lehetséges szögből megörökítettünk. A vízesés aljától még néhány girbegurba fapallós ösvényen, egyéb kisebb vízesések között visszakanyarodtunk a tavak parkolók felőli oldalára (Erre van a másik bejárat, amelyik Zágrábhoz/Karlovachoz esik közelebb.)

Most már tényleg igyekeztünk, de még az amúgy szolidan fotózkodó Zoli sem tudta megállni, hogy ki ne menjen néhány kilátópontra kattintgatni. Azért szerencsére elértük az utolsó buszok egyikét, ami visszaröpített minket a középső bejáratnál leparkolt autókhoz. Na nem mintha nem tudtuk volna a maradék két kilométert még gyalog megtenni, azonban számos kilátópont és vízesés esne még útba arrafele, úgy gondoltuk, hogy a várhatóan (mert a menetrendet lekaparták a tábláról) 20 perces várakozással együtt is hamarabb visszaérünk, ha már csak az autóbusz ablakából gyönyörködünk a tájban. A túra végén még futtában beszereztem egy rétest meg egy hűtőmágnest, aztán beszálltunk az autókba, zúztunk is haza.