Agostyáni Arborétum

Agostyáni Arborétum

Amikor még hetekkel korábban kiírtam július huszonkilencedikére az agostyáni túrát, még nem lehetett tudni, hogy ezáltal alaposan beletrafáltunk a kánikula kellős közepébe. Persze azért azt is lehetett sejteni, hogy nemigen fogunk fázni. Így aztán rezignáltan vettem tudomásul, hogy a „kemény magból” és az előzetes jelentkezők közül többen is – Agostyán helyett – a Balatont vagy a Velencei tavat választották, de végül is összeverbuválódott egy kilencfős csapat. Reménykedtem, hogy a MÁV-nál is elmúlt már az amnézia, s talán újfent ismeri a saját menetrendjét, ezáltal a csatlakozást a Vértes Volán járatokhoz valahogy mégsem késsük le. Szerencsére a kellemes, csendes, légkondis piros vonatunk pontosan érkezett Tatára, és így épp időben buszozhattunk ki az Agostyáni Arborétum kapujáig. Érkezésünk idején odabent, a gyönyörű és hatalmas bejárati székelykapu mögött már éppen megkezdődött az arborétum ismertetése, ám az Anikó otthon felejtett fényképező masinájának ügye feletti „csacsogásunkat” meghallva, a séta szakvezetője beinvitált minket, s mi épp idejében csatlakoztunk a pár perccel korábban érkezett benti csoporthoz.
Megtudtuk, hogy az arborétum fiatalnak tekinthető. Először az Eszterházyak telepítettek be ide, a Bocsájtó völgybe, szlavóntölgyeket és vörösfenyőket, még 1912-ben. Ezek a gyönyörű, szálegyenes fák ma az arborétum legidősebb egyedei. Később a Magyar Tudományos Akadémia Agrártudományi osztálya foglalkozott a területtel, 1953 körül fatermesztési kísérleti terület céljára kiválasztva a kedvező fekvésű helyet. A vizsgálatok – egyebek mellett – a kiválasztott fafajok klímatűrésére, az ellenálló képesség és faminőség vizsgálatára irányultak.
Az arborétum a gyönyörű fekvés mellett a gondos szakmai, telepítési munka eredményeképp olyan tájképi szépségekkel lepett meg bennünket, amelyekkel kevés hasonló hazai intézmény vagy díszkert büszkélkedhet. A gyönyörűséges látvány mellett külön élvezetes volt számunkra a levegő különleges tisztasága, a sajátos összetételű (zömmel fenyő-) erdő fantasztikus illata, és igazán a kánikulában élvezhető kellemes, hűvös klímája.
Sajnálatos, hogy itt is, mint hazánkban számos helyen, a klímaváltozás hatására megjelentek a különféle kártevők, amelyek a különféle fafajtákra egyre inkább látható módon, pusztító hatással vannak. Ezen kártevők közül is – veszélyességük folytán – kiemelhetők az atkafélék, amelyek sajnálatos tevékenységét hazai fenyveseinkben már néhány éve igencsak megfigyelhetjük. Megtudtuk, hogy az arborétumnak sem elegendő pénze, sem alkalmas nagynyomású eszközei, emelőgépei stb. nincsenek a 10-20 méter magas fák atkák elleni permetezésére.
A séta és az ismertető előadás vége felé elértünk az arborétum belső gazdasági területéhez, ahol korábban a csapadék- és forrásvizet tároló két tavat alakítottak ki, továbbá egy lejtős területen faiskolát is találtunk. Ez utóbbi célja a hazai fafajták csemetéinek nagyüzemi előállítása az újabb hazai erdősítések számára.
Az arborétum megtekintése után még rengeteg időnk maradt, vagy legalább is akkor úgy gondoltuk… Ezért aztán az egyre inkább pokolinak tűnő hőségben nekivágtunk a Gerecsének, azzal a céllal, hogy megtekintjük a Turult. A normális túraidőben nem nehéz út vége felé már némileg elpilledtünk, és állandóan szólongattuk a „nagy madarat”, hogy ugyan, milyen messze van még…
A meglepetés a Turulnál ért bennünket. Ahol korábban igen változatos étel-ital kiszolgálásban volt részünk, most egy parányi kerekes büfédoboz fogadott bennünket. Az italválaszték kimerült a kétféle „ízű” jégkásában, és lehetett még a doboznál hotdogot vásárolni. A hideg sör és a fagylalt csak vágyálom maradt. Egyéb árus pedig a közelben ágyúlövésnyire sem volt. Igaz, a pénztárgéphez vezető internetkapcsolat kivitelezése itt kissé nehézkes, továbbá (bármilyen variációban) borzasztó drága lett volna.
A vasútállomás felé vezető út nagy élménye volt a Turultól lefelé való, boka- és térderősítő lépcsőzés, amely mindannyiunk örömére azért egyszer csak, mégis, véget ért. A vasútállomáson a büfé ellátottsága nagyjából azon a színvonalon állt, mint fent a Turulnál. Mentségére szolgáljon, az egyetlen intézmény a pokoli hőségben azért dobozos sört mégiscsak árult, ahogy szokás mondani, arany árban. Viszont a hazafelé utazás fénypontja a kellemes, légkondicionált piros vonat volt, amelyből a Déli-nél kiszállva azt hittük, hogy eltévedtünk, és Afrikában kötöttünk ki.
Úgy tűnik, a gyönyörű arborétumot érdemes lenne más évszakokban is meglátogatni. Arra azonban számítani kell, hogy a nagyjából egy órányi látogatási időt a szakvezető szabja meg, tehát az így rövidnek tűnő sétát mindenképp érdemes egy jó túrával megfejelni.