PILIS

Mivel is kezdjem? Most először voltam Atilla túráján, sőt személyesen még soha nem is találkoztunk, annak ellenére, hogy sikerült jó kapcsolatot kialakítanunk a túrázás szeretete révén.

Általában szombatonként szoktam túrázni és olyan hobbitevékenységeket folytatni, amitől kidöglik az ember, vasárnap pihizek. Mivel most a szombati nap sikerült pihisre, lébecolósra, főzicskélősre és nem volt vasárnapra programunk, úgy döntöttünk kipróbáljuk Atilla túráját. A beírt táv soknak tűnt - erre később kaptunk magyarázatot -, de több olyan pontot is érintett, amelynek közelében sokszor kirándultam már, mégsem sikerült megnézni. Nosza! Menjünk.

A túra gyenge láncszeme a korai kelés volt... kivert a víz attól, hogy hat előtt kelljek, de nem volt mit tenni, a MÁV nem vár. A vonaton azonnal megtaláltuk egymást Atilla telefonos segítsége révén, hamar össze is haverkodtunk mindenkivel. Itt most megint jön a szokásos "bocsika" szöveg, de mivel itt egyedül Atillát ismertem (névről) és végül összesen tizenegyen indultunk útnak, a nevek megjegyzése messze meghaladja értelmi képességeimet. :(

A vonaton értelemszerűen Óbudától kértünk jegyet, ahogy kiderült, hogy csak onnan kell, ha valakinek van BKV bérlete ...na, nem mintha nekem lenne, de akár lehetne is. Piliscsabán Marianna (javítom, ha rosszul emlékeznék) gyors vásárlása és a mi még gyorsabb kakaózásunk után végre útnak indulhattunk a Piliscsév felé vezető poros, homokkal borított erdei úton. Szedreztünk, kitárgyaltuk, hogy milyen mocsok dolog a sok járatbeszüntetés, elmeséltük hogy milyen rapszódikusan közlekednek a buszok is például a Cserhátban és végkövetkeztetés gyanánt eljutottunk odáig, hogy ma Magyarországon az igazi túlélők nem mi vagyunk speciális szerkóinkkal, hátizsákjainkkal és túraismereteinkkel, hanem a szépen felöltözött falusi nénikék, akik kis táskáikkal kiállnak a buszmegállóba, hátha jön valami busz: ők ugyanis bátran és vakmerően vetik magukat a bizonytalanba... :)

Piliscsévre gyorsan átértünk. A célunk eme apró faluval nem egyéb volt, mint a kocsmában megtalálni két itt várakozó túratársunkat. Belépve az intézménybe két kérdést tettem fel: "ez az egy kocsma van itt a faluban?" és "nem várakozik-e itt egy fiatal pár?". A csaposlány mindkettőre igennel válaszolt, ezért jutalmul a helyes válaszokért gyorsan kikértem két barna sört. Újonnan hozzánk csapódó társaink és a többiek is követték példámat barnasör-ügyileg. Sajnos gyorsan elfogyott és indulni kellett. (OFF: azért a csapos kicsit hazudott, van még egy rakat sörkimérés, de mindegy...) Itt a korcsma előtt vált világossá, hogy miként is jön ki a 24 kilométer, amikor Atilla mutatott egy olyan nyomvonalat a térképen, mintha vietkongok lerázásáról szólna a hadművelet. Ha agyonütöttek volna az ivó törzsvendégei, akkor sem tudtam volna visszamondani... :)

Elsőként a kék jelzésen eljutottunk Klastrompusztáig, ahonnan röpke pihi után felmásztunk először a Legény-, majd a Leány-barlangig. Komoly kúszás-mászás, majd életveszélyesnek tűnő kavicsszörfözés következett fel, illetve lefele. Megérte, mert mindkét barlang tetszett és a kilátás is príma volt. Egyik helyen sem jártam még. Megtudtam Atillától, hogy kik őrzik a lezárt barlangok kulcsait ezen a környéken. Sajnos a Leány-barlangtól lefelé meghúztam a bordámat, amivel több mint másfél hete kínlódok ezért a Vörös-utat, amin a Kémény-sziklát közelítettük meg, már annyira nem élveztem; minden lélegzetvételnél beleszúrt a bal oldalamba a fájás, alig mertem levegőt venni, pedig igény lett volna rá. :) Nem tudtam, mi jobb, ha szenvedek a fájdalomtól vagy ha beájulok az oxigénhiánytól ...mire igazán döntenem kellett volna, felértünk. A Kémény-sziklától mesés kilátást kaptunk. Megkajáltunk, fotóztunk, elintéztük ügyes-bajos dolgainkat. Itt sem jártam még! Furán hangzik ez, mint trombitaszóló a zongoraversenyben, de tényleg! Pedig a Pilisben azért már előfordultam néhányszor. Nagyon tetszett a sziklaképződmény!

A sárgán előretörtünk a Pilis-nyereghez, majd innen a zöld háromszögen fel a Fekete-kőig. Sajnos itt megint elfogyott a szusszom és éreztem, fáradok. Megbeszéltük Klauval, hogy ha nem bírom, rövidítünk. Mivel nagyon szeretem a Pilis-csúcs kilátását és a katonai "ojjektum"-okat, úgy döntöttünk, oda még felmegyünk, aztán rövidítünk Pilisszentkereszt felé - nem mászunk fel a Dobogókőhöz, hiszen jövő héten úgyis onnan indul a túránk.

Felmeneteltünk tehát a csapattal a Pilisre, ahol egy nagy-nagy pihi és az ojjektumok kielemzése után érzékeny búcsút vettünk a még ott lévő tagoktól. Sajnos épp itt szakadt ketté a csapat, amíg mi a bunkerekben császkáltunk, így sokaktól (például a lányoktól) nem tudtunk elköszönni! Remélem olvassátok és megnéziitek a Fotogalériában a képeket!

Innen Klauval kettesben ereszkedtünk le a szerpentinen a faluba, ahol vizet töltöttünk kulacsunkba és épp elértük a pomázi buszt, a saroktól szaladva...

Köszönjük, hogy megismerhettünk Titeket, tényleg öröm volt veletek túrázni (véletlenül sem udvariasságból mondom, ennél én suttyóbb vagyok), remélem mindannyiótokkal találkozunk még! És ne felejtsétek!!! Házassági évfordulót, halotti tort csakis a Mekiben!!!!