Paprikás Remete

Vasárnap a kissé szomorkás idő az ijedősebbeket ugyan megfutamította, de a mindenre elszánt tömeg, Dorka Kutyával együtt mindösszesen 15 fő, csakazértis eljött túrázni. Kezdek aggódni, mi lesz majd, ha még a nap is süt. :)

Tesóm reggel túlságosan el volt foglalva a morgással: miért kell esőben túrázni, miért éppen ide és miért pont most, amikor most máshol sokkal jobb. Van, akinek semmi se jó. Addig morgott és vacakolt, míg sikerült késve elindulnunk. Bakesz már aggódva hívott a pályaudvarról, hogy a csapat összeállt, csak a nagyvezír hiányzik, de hamarosan, mindössze 5 perc csúszással befutottunk.

Solymáron egyesítettük erőinket a vasútról leszálló többi túratárssal, és nekieredtünk a Szarka-várnak. A vár régészeti feltárás alatt áll, valószínűleg emiatt volt zárva a kapu, de egy csapatnyi kíváncsi túrázót ilyen apróság nem riaszthat vissza. Megkerültük, és kicsit odébb bemásztunk. Először csak én, aztán a többiekben is győzött a kíváncsiság, végül csak utánunk jöttek. Zoli a kutyát is beemelte, ne maradjon ki a jóból ő se. Itt ért utol minket erősítést magával hozva Szidi barátnőm, aki csak az ébresztőóráját felejtette el átállítani, párja Robi, aki nekem jóbarátom, a várig hozta őket utánunk, utána észrevétlen lelécelt, mielőtt maradásra bírhattam volna. :)

Szétnéztünk alaposan, miközben elkezdett szemerkélni az eső, és ez így is maradt egész úton. Néha nekieredt kicsit jobban, aztán szinte elállt, majd újra eleredt. A várban levő kilátó(?) torony különösen alkalmas volt a terepszemlére. Mikor végeztünk, a falon át kimásztunk, ill. csak a kevésbé szemfülesek, mert Zita mutatott egy másik rejtekutat, amin át Dorka Kutyával mászás nélkül kijutottunk. A vár alól a Paprikás-patak mentén jelzetlen dózerúton tértünk rá a sárgára, amit követtünk egészen a Zsíros-hegyi Muflon itatóhoz.

A patak menti hegyoldalban nagyon érdekes narancsvörös sziklákat láttunk, Móni mindre fölszaladt és egész úton áradozott róluk, hogy milyen érdekesek, hát legközelebb körbejárjuk csapatosan is. A vízesés nagyon szép élénk volt, hálás fotótéma. Az Alsó-Jegenye-völgy oldalát rengeteg gyönyörűen virágzó Bársonyos tüdőfű díszítette.

Budaliget határában kereszteztük a Solymárra vezető műutat, az útba eső benzinkútnál rövid nosztalgiával felelevenítettem az élményt, mikor a tavaly őszi Remete-szurdoktól Nagyszénásig tartó túránkat erre kellett megtoldanunk néhány kilométerrel, mert csak a szurdok fölötti sziklák tetejére érve vettük észre, hogy a kutya vize otthon maradt, és ide jöttünk vételezni.

A patakot hamarosan elhagyva a Középső-Jegenye-völgy enyhe, de hosszú emelkedőjén folytattuk utunkat a túra csúcspontjához, a Zsíros-hegyi Muflon itatóhoz. Már épp ideje volt rövid pihenőt tartani. Elláttuk magunkat minden földi jóval, forralt bor, kávé, kóla ki mit kívánt. A házőrző tacskó élénk ugatással versengett Dorka Kutyával együtt a társaságtól leeső finom falatokért.

A pihenő után nekieredtünk a Zsíros-hegy ormainak. Először a "hagyományos" bércről néztünk szét, majd megkerestük a Klauzál István emléktábláját a hegycsúcson. Móni nagyadag kíváncsiságtól és fáradhatatlanságtól vezérelve minden hegyoldalon le-fel szaladt, ami csak útba esett. Innen is nekieredt körülnézni, és rávett (persze könnyű Katát táncba vinni), hogy menjünk ki a szomszédos hegy ormára is. Végülis sietnünk nem kellett, hát odavezényeltem a siserahadat.

Jól kigyönyörködtük magunkat a tájban, majd visszatértünk a Muflon elé, ahonnan visszairányban utunk második felét folytattuk, bár Dorka Kutya úgy gondolta, őneki köszöni szépen a Muflon itatóig pont elegendő volt a túra és ott marad. Tesómnak úgy kellett visszaszaladni érte, és továbbhajtani.

A sárga és kék jelzés találkozásáig arra mentünk, amerről jöttünk, majd a kék jelzésen tovább a Remete-szurdok fölötti sziklákig. A társaság már érezte a hazaút szelét, mert jól előresiettek, így lemaradtak a hegytetőről kilátás nézegetésről. Azért én maradtam a végére, és fényképeztem szerte szét.

A fenti sziklákon felfedeztük íriszek növekvő szárait, megállapítottuk, hogy később tavasszal is érdemes erre jönni. Lejjebb gyönyörű volt a tavaszt jelző virágmező, először csak lila, majd fehér Odvas keltikék vegyesen borították a hegyoldalt, majd a völgyben már szép nagyra megnőtt hóvirágok is vegyültek közéjük.

A meredek hegyoldalon leereszkedve hamarost elértük az Ördög-árok patakját, amin most gond nélkül át lehetett kelni. A remete-barlangnál találkoztunk az évtizede benne lakó, meglehetősen társaságkedvelő "remetével", aki mesélt sok érdekes dolgot a remeteéletről, és megígérte, ha legközelebb arra járunk, és éppen otthon van, elvezet minket a Hétlyuk-barlanghoz anélkül, hogy fel- vagy lefeleútban kitörnénk a nyakunkat, mint sok merész próbálkozó.

A túra erdei része itt véget ért, de mindössze 2-en siettek a dolgukra és a buszhoz, a többiekkel megnéztük közelebbről a Máriaremetei kegytemplomot, amit szerencsére nyitva találtunk. Néhányan bementünk körülnézni, a két fotósmegszállott, Bakesz és én, fényképeztünk is jócskán.

A templomvizit után a társaság nagy része igencsak kacsingatott a busz felé, de én nem akartam otthagyni Máriaremetét anélkül, hogy a térképen jelölt szent kutat meg ne néztem volna. Ezért szavazásra bocsátottam a kérdést. A fele banda határozottan a hazaútra szavazott, míg a másik fele tartózkodott. A hazatartókat elirányítottam a buszmegállóhoz (remélem szerencsésen hazaértek mind), a többieket pedig elcipeltem a kúthoz, amiből víz nem folyt, Zita és Bakesz hiába tekerte gondosan a kerekét. Azért érdekes volt, bár sajna benőtték környékét a házak.

A hazabusz nem sokkal előttünk ment el, de a menetrendből kiokoskodtuk, hogy felszállunk az ellenkező irányba tartóra és azzal megfordulunk, addig se ázzunk-fázzunk a megállóban. Így is lett, menetközben legalább megcsodáltuk a kertváros palotáit.

Ez is egy szép és érdekes túra volt, örülök a sok új arcnak, akikkel először találkoztam, és a régi ismerősöknek, akik rendszeresen velem tartanak. Remélem sokszor találkozunk még :)