Mese a hajóról

Volt egyszer egy ember, aki néhány barátjával kitalálta, hogy építsenek egy hajót, amellyel elvihetnek másokat, hogy megmutassák a tengert. Mindenkinek tetszett az ötlet, hiszen mind ismerték a tengert és mind szerették volna másokkal is megismertetni a habok csillanását, a sós víz illatát.

A hajóépítéshez ám csak egyikük értett, de ő szívesen belevágott, mert neki is nagyon tetszett az ötlet. A hajó tehát épülni kezdett…

Nem volt egyszerű, mert azért a hajóácsolás nem könnyű munka. A jó hajó építéséhez sok mindent kell tudni, s bizony ez a hajó az elején kicsit bumszlira sikeredett. Furcsa volt a tatja, az árbócok sem álltak tökéletesen, de mégiscsak az ő hajójuk volt.

Jöttek mások is, akiknek megtetszett a kis hajó és ők is segítettek: volt, aki szebb orrdíszt tudott faragni, mások erősebb vitorlavásznat készítettek. Együtt szépítgették a hajójukat, amely egyre nagyobb lett, egyre merészebben siklott a hullámokon. Messzi tájakra vitte el utasait és a híre is terjedt: a hajó, amely ingyen elvisz álmaid földjére, s nem kérnek semmit cserébe, sőt ha tetszik te magad is csinosítgathatod.

Sok hajós és sok-sok utas verődött össze a fedélzeten, jól érezték magukat. Sok olyan dolog is rendbe lett téve, amiről a hajóács annakidején megfeledkezett vagy a hajózhatóság érdekében elnagyolt, sok-sok új dolog is felkerült a hajóra. Egyik hajós csodaszép kormánykereket tudott készíteni, lecserélték hát a régit; a másik hajós sokkal pontosabb iránytűt tudott fabrikálni, azt is beépítették. Az utasoknak is tetszett a dolog: ki lelakkozta az ebédlőasztalt, ki pompás étkeket főzött az utazóknak. Volt, aki jobb térképismeretre oktatta a kormányosokat, míg más csodaszép orrvitorlát hímzett.

A hajó immár büszkén repült saját zászlaja alatt kikötőtől kikötőig. Persze felfigyeltek rá. Volt, aki versenyezni kívánt vele, s nem értette miért repül úgy ez a hajó, holott csak olyanok vezetik, akik kedvtelésből vannak rajta. Volt, aki kalóz módjára próbálta kirabolni vagy tönkretenni, de a hajósok és az utasok összefogtak, megvédték: minden jószándékkal érkezőt befogadtak a fedélzetre, a sunyi tekintetű rosszakarók viszont hamar a vízben találták magukat, s még örülhettek, hogy kegyelemből nem a cápáktól hemzsegő tengerrészeken dobták őket be.

Persze a hajóácsnak akadt dolga bőven, ám mindenki segített amiben tudott és többnyire elnézték neki a késedelmeket.

A hajó megtetszett a nagy cégeknek is. Igyekeztek rávenni a hajósokat, hogy tegyenek ki más lobogókat is a sajátjuk mellé. A hajó fenntartása is pénzbe került – nem sokba, de mégiscsak pénzbe – ezért kitalálták, hogy jelképes belépőjegyet kelljen venni annak, aki utazni akar. Néhány peták volt csak a jegy, de sok kicsi sokra megy! Úgy tűnt, minden rendben, ennél jobb nem lehet.

Ám egy idő után néhány hajós spekulálni, morgolódni kezdett: jó, jó, hogy pénzbe kerül a rum a hordókba, sokba vannak az evezőlapátok is, de biztos nem annyiban, amennyi bejön, hiszen nagyon sokan akartak utazni a hajón. A véleményüket osztották az utasok is. Sokat képzel magáról a hajóács! Csak azért, mert ő építette a hajó szerkezetét, még nem ő a kapitány, miért teszi hát zsebre a hasznot! Mennyi lehet a haszon? Vajon kik kapnak még ebből a haszonból?

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok motoszkáltak immár a legénység fejében, s nemcsak a hajóácsot, de egymást is gyanakvó tekintettel méregették.. Nem húzták már olyan lelkesen a köteleket, nem tervezgettek olyan vehemenciával új utakat. A hajósok úgy érezték, kihasználják őket, hiszen az utakat ők tervezték, ők kalauzolták el az utasokat ismeretlen beltengerek, meseszép szigetek felé, mégis más aratja le a babért, más él meg az ő munkájukból. Az utasok is kezdtek másként állni a témához: fizetünk, nekünk jár ez, jár az! Ha a hajóács ezt nem tudja, legyen más a kapitány, vezesse hivatásos kormányos a hajót, stb…

A hajó erős volt. A sok tudás, sok szakértelem amit beleépítettek meglátszott áramvonalas testén, de az eresztékek már lazulni kezdtek, hiszen senki sem érezte már sajátjának a hajót, senki sem akarta önként, csak a saját örömére szépítgetni. A saját lobogója alatt szállt még a tenger habjain, de az oldalán már fizetős reklámok lobogtak. A reklámok elhelyezői viszont megkövetelték, hogy kapjanak is valamit a pénzükért: a hajónak mindig csúcsra járatva kellett üzemelnie, nem bóklászhatott kedvére eldugott fjordokban, hisz a reklámoknak látszani kellett, azért senki sem fizet, ha csak a dzsungel papagájai, az orr előtt játszadozó delfinek olvasgatják csupán. Meghatározták az útirányt, meghatározták a célt.

Az utasok még jöttek, de a hajósok helyét hivatásos révkalauzok váltották fel, akik nem vállalták a kockázatos part menti öblöket: profin, kockázat nélkül, de unalmas és ötlettelen útvonalakon hajóztak. 

Az Álom szertefoszlott, s igazán senki sem értette miért, hiszen a hajóács rendes havi fizetséget kapott (igaz, meghatározták mit mikor javítson, építsen), a kormánykeréknél szakértők felügyeltek, a kifizetett jegyért napi háromszori étkezés járt az utasoknak, s nem olyan bizonytalan, olykor beborozva készített kondérkoszt, ami régen. Az út adott volt, nem kellett már felmosni a fedélzetet, erre fizetett matrózok álltak rendelkezésre.

Az Álomhajó jól működő utasszálító lett, része egy rendszernek. Oldalát reklámok díszítették, nem azok a butácska festett ábrák, amelyet korábban az utasok és hajósok pingáltak oda szabadidejükben. A kajütök egységes külsővel várták az utasokat, nyoma nem volt már a sárga, hupilila ecsetnyomoknak. Minden olajozottan működött, de semmi sem fejlődött tovább.

Évek múltak el, lassan mindenki elfelejtette a hajót, amit együtt építettek, hisz mára egy tucatdarab lett. Amikor egy nap zátonyra futott és elsüllyedt, senki nem hullajtott érte könnyeket, hiszen csak egy tétellé züllött egy biztosítótársaság megfelelő rubrikájába. A hajóácsra nem volt már szükség, szélnek eresztették. A reklámszerződéseket felbontották, a hajóroncsokat belakták a tenger élőlényei.

Ha éjszakánként kimész a parti homokpadra, néha úgy hallod, mintha úszna kint valami. Hallod a vitorlák csapkodását, hallod ahogy hasítja az orr a vizet, de aztán feleszmélsz és rájössz, hogy csupán az érzékeid játszanak veled. Nem lehet odakint a sötétségben semmi, hiszen a pénz által ellenőrzött világban minden hajót nyilvántartanak, megszámoznak, lajstromba vesznek.

Nincs már odakint semmi, ami csak úgy magától úszna; csak azért, mert néhány hajós és utazó úgy akarja.