Annak idején, mikor még léteztek postavonatok, előfordult egy alkalommal, hogy egy ilyennel mentem túrázni a Zemplénbe, vagyis 1.35-kor indult a vonat a Keletiből. Ezt leszámítva még életemben nem indultam olyan korán túrára, mint idén húsvétvasárnap. 3.20-kor léptem ki nagyanyáméknál a házból, 4.10-kor találkoztunk a Batthyány téren, 4.18-kor indult a HÉV, és átszállás után 5.40-re már Dunabogdányban voltunk. A dolog azonban megokolható azzal, hogy a túra elsődleges célja volt - amelyet a címében is jeleztem - hogy e jeles napon megtekintsük a napfelkeltét. A mecseki Hosszúhetény környékén szokás, hogy húsvétvasárnap a férfiak még sötétben felmennek a Zengőn lévő kereszthez, ott várják a napfelkeltét, amiben a feltámadt Krisztust látják. A szokás elnevezése Bárányles, ezért kapta a túra is ezt a címet.
Éppen csak pirkadni kezdő hajnalban, hűvös időben indultunk Dunabogdány utcáin a falu felett magasodó Kálvária irányába négyen, Bartók Flóri, Biró Ádám, Fekete Gergő és én. Bár a túra kiírásában is jeleztem, hogy az eredeti szokásban csak férfiak vesznek részt, de rögtön utána azt is írtam, hogy ez itt és most nem érvényes, jöhetnek a szebbik nem képviselői is. Ennek ellenére sem jöttek, valószínűleg sokkal nagyobb inspiráció kellett volna bármelyiküknek is egy hóbortos túravezető ötleténél ahhoz, hogy hajnal 3-kor keljenek. Sebaj, én már azt is díjazom, hogy egyáltalán volt aki vállalta ezt a korai indulást, és nem egyedül vágtam neki az útnak. Egyszóval felértünk a stációk mentén a Szent Donát-kápolnához, ahonnan szép kilátás nyílt az alattunk húzódó településre, a mellette kanyargó Dunára, a háttérben a Naszály tömbjére, és végül a Naszálytól keletre az eget pillanatonként változóan lilára, vörösre és sárgára festő felkelő napkorongra. A napkelte a horizonton tanyázó vékony felhősáv ellenére is nagyon szép látványt és felemelő élményt nyújtott. Néhány perces áhítat után nekilátunk az áldomásivásnak és a reggelinek, ami az ünnepnek megfelelően sonkából, kalácsból, tojásból állott. Nekem a nagyböjt után különösen jól esett az otthonról hozott füstölt, főtt lapocka, valamint az Ádámtól kapott sonka. A reggelit szerelvényigazítás követte, így aztán a terveimhez képest kis késéssel, 7 óra után pár perccel vettük lábunk alá az előttünk álló számtalan kilométernyi utat.
Dunabogdány utolsó nyaralóit is elhagyva, a Sajgó-völgyön indultunk a hegyekbe. Hamarosan utunkat állta egy vadaskert kerítése, de mi nem zavartattuk magunkat, átmásztunk rajta. Ekkor még nem sejtettük, hogy ez az esemény még számtalanszor megismétlődik a nap folyamán. A Külenberg-forrást meg sem tudtuk közelíteni a magas kerítés miatt, így aztán az addigi utunkat követtük, nem pedig a völgyet, ahogy eredetileg terveztem. Az erdészeti út hamarosan ismét beleütközött a kerítésbe, de hála Ádám éles szemének, a meredek oldalon néhány tíz méterrel feljebb találtunk egy vadátjárót, így azon át tudtunk bújni, majd folytattuk a kapaszkodást az erős meredélyen a Visegrád felől érkező K+ jelzésig. A jelzett, majd jelzését rövidesen elhagyó dózerúton jutottunk el a Visegrádi-kapuig, majd a néhány percnyire lévő Borjúfőig. Itt megcsodáltuk a Visegrád, Nagymaros, a Börzsöny és az Ipoly völgye felé nyíló panorámát, majd gyors léptekkel iramodtunk tovább a Moli-pihenő, a Kék-kúti-rét és a Bercsényi Miklós Füvészkert érintésével az Apát-kúti vadászházig. Itt találkoztunk Albert Katival, aki nem vállalta a hajnali kelést, így a fél nyolcas busszal jött utánunk Visegrádig, onnan gyalogolt be a vadászházig.
Rövid pihenőt követően immáron öten folytattuk a túrát. Ádám az eddigiekhez hasonlóan hatalmas szöcskeléptekkel haladt legelöl, mi csak kapkodtuk a lábainkat, és egyre csodálkoztunk, hogy nagy igyekezetünk ellenére minden lépéssel egyre inkább lemaradunk mögötte. A helyzetbe beletörődve, egy erős kaptatót leküzdve jutottunk el a Jenő-kunyhóig, ahonnan a Spartacus-ösvény keskeny csapására váltottuk fel addigi széles utunkat. A vadászösvény közepén található sziklás oldal kilátójánál tízóraival egybekötött rövid pihenőt tartottunk, itt találkoztunk a János vezette csapattal, akik Pilisszentlászlóról az ellenkező irányban járták a Spartacus-ösvényt. Folytattuk menetelésünket a völgyekbe bebújó, majd újra gerinceket kerülő szintúton, aztán mikor a mellettünk lévő völgyoldal már nem volt túlságosan meredek, levágtattunk egy szép bükkös erdőn keresztül a Lepence-patak sziklákkal szegélyezett völgyébe. Itt elérve a Z jelzést azon haladtunk tovább egészen Lepence határáig, a szentendre-visegrádi műútig, ahol elvileg Laczkó Zsolti autószerelő barátommal kellett volna találkoznunk (Zsolti nagyon nem szeret korán kelni, tehát ő csak a 10.15-ös busszal tervezett utánunk jönni), de mint kiderült végül, hirtelen jött munkája miatt nem tudott egyáltalán túrázni jönni aznap.
A meglepően forgalmas út mellett valami kidőlt oszlopon ücsörögtünk pár percet, majd nekivágtunk a velünk szemben meredő Földes-oldalnak. Felérve a tetejére, Lepence legszélső üdülőházai mögül a Szent Mihály-hegyet kerülő Dunára vethettünk néhány pillantást. Rövid hullamvasútazást követően újabb meredek emelkedőn értük el a Disznós-hegy csúcsát, majd a sokadik kerítésmászás után a gerincen folytattuk utunkat a Disznós-rét, Kis- és Nagy-Disznó-hegy irányába. Nem véletlen a sok disznó elnevezés, meg a kerítés, kilométereken keresztül láttunk a területen valószínűleg nagy számban előforduló vaddisznók túrás- és egyéb nyomait. Ezen a szakaszon fogyott el a lendületem, itt már biztos voltam benne, hogy nem érünk el a nap végére Kesztölcig, úgyhogy a Disznós-réten el is rendeltem egy rövid kinyújtózós pihenőt. Nagy nehezen innen is feltápászkodtunk, aztán a következő rétnél elértünk a Prédikálószék alatt keringőző erdészeti utat. Erre rátérve egészen a Keserűs-hegy meredek oldaláig bandukoltunk, itt azonban döntenünk kellett, hogy a gerincig lévő 100 méter szintkülönbséget a meredek oldalon, vagy több mint 2 km kitérővel érjük-e el. Végül a meredek út mellett döntöttünk. Nagy nehezen felkapaszkodtunk, majd még pár perc sétával kiértünk a környék egyik, ha nem a legszebb kilátópontjára, a 639 méter magas Prédikálószékre. Itt több fényképet készítettünk és álmélkodtunk a szemet gyönyörködtető látványban. Délután negyed négykor nekiláttunk ebédelni. Evés közben csodálkoztunk azon, hogy mennyi kiránduló, főleg fiatalok látogattak el erre a gyönyörű helyre.
Testileg, lelkileg feltöltekezve vágtunk neki a Vadálló-kövek gerincének. Mindig meglepődöm, hogy a természet milyen érdekes formájú sziklákat alakított ki ezen a környéken. Több szikla megmászása és több fotó elkészítése után ereszkedtünk le a térdeket nem igen kímélő gerincen, egészen a nemrégiben felújított Kaincz-forrásig. Itt mintha egy nagy össznépi piknikbe botlottunk volna, kirándulók százai jöttek, mentek, sütögettek, beszélgettek, iszogattak és nevetgéltek a völgyben. Hiába megérkezett a tavasz, és nagyon sokan gondolták úgy, hogy a hosszabb hétvége alkalmából egy fél vagy egy egész napot a méltán népszerű dömösi kirándulóhelyen töltenek el. A tömeg a viszonylag késői időpont (ekkor fél hat körül járt az idő) ellenére a Rám-szakadékban sem akart szűnni, alig volt olyan kanyar, ahol ne jöttek volna szembe nagyobb családok, baráti csoportok. A szurdokban a tavasz eleji idő ellenére nem volt a szokottnál nagyobb vízállás, így szinte teljesen száraz lábbal mehetett végig az is, akinek nem volt vízhatlan a cipője. Azóta, hogy a Pilisi Parkerdő korlátokkal és létrákkal építette ki a Rám-szakadékot, már csak nosztalgiával tudok visszagondolni a régi, számomra sokkal vadregényesebb, hangulatosabb és tájba illőbb egykori láncokra. Szerintem a rozsdamentes acél végig a szurdokon sokat ront az összképen, és ráadásul a vizes korlátok és létrák igen csúszósak lehetnek, tehát balesetveszélyesek. Na, mindegy, ezen most mi már hiába búsongunk, nem fog megváltozni, de kicsit sajnálom, hogy a Rám-szakadéknak már nincs meg a régi hangulata.
Hat óra után egy-két perccel értünk fel a Z-S elágazásánál lévő pihenőhöz. Itt rövid szünet után Albert Kati úgy döntött, hogy ő megpróbálja elérni a 18.55-ös dobogókői buszt (ami végül sikerült is neki), a fiúk pedig még pár perc pihenőt szavaztak meg. Hamarosan mi is elindultunk, azonban nem a rövid, a S jelű utat választottuk, hanem a valamivel hosszabb, de szerintem sokkal szebb Júlia-forrás - Szakó-nyereg - Tost-sziklák felé menő, előbb zölddel, majd pirossal jelzettet. A Jász-hegy gerincének egy kicsi meredekebb szakaszáról visszatekintve még a lemenő napot is megcsodálhattuk, bár ekkor már jóval felhősebb volt az idő, mint reggel, azért szép színekben pompázott az ég alja. Ekkorra Gergőnek sajnos úgy tűnt, hogy minden ereje elfogyott, és egy kicsit bizonytalanná vált az is, hogy a 19.55-ös, utolsó buszt elérjük-e. Végül azonban kicsit összeszedte magát, és minden különösebb nehézség nélkül elértük a buszt. A túra végezetül nagyjából 35 km-es lett, 1650 m szintemelkedéssel. Mindenki igen elfáradt, de nagyon szép helyeken jártunk, ez nagyjából feledtette a másnap reggel az ágyból való kikelést megnehezítő izomláz gyötrelmeit.
Abban az egyben biztos vagyok, hogy nem ez volt az utolsó húsvétvasárnapi Bárányles, jövőre talán más helyszínen, de valószínűleg ugyanígy megtartjuk.
Farkas Márton
túravezető
Éppen csak pirkadni kezdő hajnalban, hűvös időben indultunk Dunabogdány utcáin a falu felett magasodó Kálvária irányába négyen, Bartók Flóri, Biró Ádám, Fekete Gergő és én. Bár a túra kiírásában is jeleztem, hogy az eredeti szokásban csak férfiak vesznek részt, de rögtön utána azt is írtam, hogy ez itt és most nem érvényes, jöhetnek a szebbik nem képviselői is. Ennek ellenére sem jöttek, valószínűleg sokkal nagyobb inspiráció kellett volna bármelyiküknek is egy hóbortos túravezető ötleténél ahhoz, hogy hajnal 3-kor keljenek. Sebaj, én már azt is díjazom, hogy egyáltalán volt aki vállalta ezt a korai indulást, és nem egyedül vágtam neki az útnak. Egyszóval felértünk a stációk mentén a Szent Donát-kápolnához, ahonnan szép kilátás nyílt az alattunk húzódó településre, a mellette kanyargó Dunára, a háttérben a Naszály tömbjére, és végül a Naszálytól keletre az eget pillanatonként változóan lilára, vörösre és sárgára festő felkelő napkorongra. A napkelte a horizonton tanyázó vékony felhősáv ellenére is nagyon szép látványt és felemelő élményt nyújtott. Néhány perces áhítat után nekilátunk az áldomásivásnak és a reggelinek, ami az ünnepnek megfelelően sonkából, kalácsból, tojásból állott. Nekem a nagyböjt után különösen jól esett az otthonról hozott füstölt, főtt lapocka, valamint az Ádámtól kapott sonka. A reggelit szerelvényigazítás követte, így aztán a terveimhez képest kis késéssel, 7 óra után pár perccel vettük lábunk alá az előttünk álló számtalan kilométernyi utat.
Dunabogdány utolsó nyaralóit is elhagyva, a Sajgó-völgyön indultunk a hegyekbe. Hamarosan utunkat állta egy vadaskert kerítése, de mi nem zavartattuk magunkat, átmásztunk rajta. Ekkor még nem sejtettük, hogy ez az esemény még számtalanszor megismétlődik a nap folyamán. A Külenberg-forrást meg sem tudtuk közelíteni a magas kerítés miatt, így aztán az addigi utunkat követtük, nem pedig a völgyet, ahogy eredetileg terveztem. Az erdészeti út hamarosan ismét beleütközött a kerítésbe, de hála Ádám éles szemének, a meredek oldalon néhány tíz méterrel feljebb találtunk egy vadátjárót, így azon át tudtunk bújni, majd folytattuk a kapaszkodást az erős meredélyen a Visegrád felől érkező K+ jelzésig. A jelzett, majd jelzését rövidesen elhagyó dózerúton jutottunk el a Visegrádi-kapuig, majd a néhány percnyire lévő Borjúfőig. Itt megcsodáltuk a Visegrád, Nagymaros, a Börzsöny és az Ipoly völgye felé nyíló panorámát, majd gyors léptekkel iramodtunk tovább a Moli-pihenő, a Kék-kúti-rét és a Bercsényi Miklós Füvészkert érintésével az Apát-kúti vadászházig. Itt találkoztunk Albert Katival, aki nem vállalta a hajnali kelést, így a fél nyolcas busszal jött utánunk Visegrádig, onnan gyalogolt be a vadászházig.
Rövid pihenőt követően immáron öten folytattuk a túrát. Ádám az eddigiekhez hasonlóan hatalmas szöcskeléptekkel haladt legelöl, mi csak kapkodtuk a lábainkat, és egyre csodálkoztunk, hogy nagy igyekezetünk ellenére minden lépéssel egyre inkább lemaradunk mögötte. A helyzetbe beletörődve, egy erős kaptatót leküzdve jutottunk el a Jenő-kunyhóig, ahonnan a Spartacus-ösvény keskeny csapására váltottuk fel addigi széles utunkat. A vadászösvény közepén található sziklás oldal kilátójánál tízóraival egybekötött rövid pihenőt tartottunk, itt találkoztunk a János vezette csapattal, akik Pilisszentlászlóról az ellenkező irányban járták a Spartacus-ösvényt. Folytattuk menetelésünket a völgyekbe bebújó, majd újra gerinceket kerülő szintúton, aztán mikor a mellettünk lévő völgyoldal már nem volt túlságosan meredek, levágtattunk egy szép bükkös erdőn keresztül a Lepence-patak sziklákkal szegélyezett völgyébe. Itt elérve a Z jelzést azon haladtunk tovább egészen Lepence határáig, a szentendre-visegrádi műútig, ahol elvileg Laczkó Zsolti autószerelő barátommal kellett volna találkoznunk (Zsolti nagyon nem szeret korán kelni, tehát ő csak a 10.15-ös busszal tervezett utánunk jönni), de mint kiderült végül, hirtelen jött munkája miatt nem tudott egyáltalán túrázni jönni aznap.
A meglepően forgalmas út mellett valami kidőlt oszlopon ücsörögtünk pár percet, majd nekivágtunk a velünk szemben meredő Földes-oldalnak. Felérve a tetejére, Lepence legszélső üdülőházai mögül a Szent Mihály-hegyet kerülő Dunára vethettünk néhány pillantást. Rövid hullamvasútazást követően újabb meredek emelkedőn értük el a Disznós-hegy csúcsát, majd a sokadik kerítésmászás után a gerincen folytattuk utunkat a Disznós-rét, Kis- és Nagy-Disznó-hegy irányába. Nem véletlen a sok disznó elnevezés, meg a kerítés, kilométereken keresztül láttunk a területen valószínűleg nagy számban előforduló vaddisznók túrás- és egyéb nyomait. Ezen a szakaszon fogyott el a lendületem, itt már biztos voltam benne, hogy nem érünk el a nap végére Kesztölcig, úgyhogy a Disznós-réten el is rendeltem egy rövid kinyújtózós pihenőt. Nagy nehezen innen is feltápászkodtunk, aztán a következő rétnél elértünk a Prédikálószék alatt keringőző erdészeti utat. Erre rátérve egészen a Keserűs-hegy meredek oldaláig bandukoltunk, itt azonban döntenünk kellett, hogy a gerincig lévő 100 méter szintkülönbséget a meredek oldalon, vagy több mint 2 km kitérővel érjük-e el. Végül a meredek út mellett döntöttünk. Nagy nehezen felkapaszkodtunk, majd még pár perc sétával kiértünk a környék egyik, ha nem a legszebb kilátópontjára, a 639 méter magas Prédikálószékre. Itt több fényképet készítettünk és álmélkodtunk a szemet gyönyörködtető látványban. Délután negyed négykor nekiláttunk ebédelni. Evés közben csodálkoztunk azon, hogy mennyi kiránduló, főleg fiatalok látogattak el erre a gyönyörű helyre.
Testileg, lelkileg feltöltekezve vágtunk neki a Vadálló-kövek gerincének. Mindig meglepődöm, hogy a természet milyen érdekes formájú sziklákat alakított ki ezen a környéken. Több szikla megmászása és több fotó elkészítése után ereszkedtünk le a térdeket nem igen kímélő gerincen, egészen a nemrégiben felújított Kaincz-forrásig. Itt mintha egy nagy össznépi piknikbe botlottunk volna, kirándulók százai jöttek, mentek, sütögettek, beszélgettek, iszogattak és nevetgéltek a völgyben. Hiába megérkezett a tavasz, és nagyon sokan gondolták úgy, hogy a hosszabb hétvége alkalmából egy fél vagy egy egész napot a méltán népszerű dömösi kirándulóhelyen töltenek el. A tömeg a viszonylag késői időpont (ekkor fél hat körül járt az idő) ellenére a Rám-szakadékban sem akart szűnni, alig volt olyan kanyar, ahol ne jöttek volna szembe nagyobb családok, baráti csoportok. A szurdokban a tavasz eleji idő ellenére nem volt a szokottnál nagyobb vízállás, így szinte teljesen száraz lábbal mehetett végig az is, akinek nem volt vízhatlan a cipője. Azóta, hogy a Pilisi Parkerdő korlátokkal és létrákkal építette ki a Rám-szakadékot, már csak nosztalgiával tudok visszagondolni a régi, számomra sokkal vadregényesebb, hangulatosabb és tájba illőbb egykori láncokra. Szerintem a rozsdamentes acél végig a szurdokon sokat ront az összképen, és ráadásul a vizes korlátok és létrák igen csúszósak lehetnek, tehát balesetveszélyesek. Na, mindegy, ezen most mi már hiába búsongunk, nem fog megváltozni, de kicsit sajnálom, hogy a Rám-szakadéknak már nincs meg a régi hangulata.
Hat óra után egy-két perccel értünk fel a Z-S elágazásánál lévő pihenőhöz. Itt rövid szünet után Albert Kati úgy döntött, hogy ő megpróbálja elérni a 18.55-ös dobogókői buszt (ami végül sikerült is neki), a fiúk pedig még pár perc pihenőt szavaztak meg. Hamarosan mi is elindultunk, azonban nem a rövid, a S jelű utat választottuk, hanem a valamivel hosszabb, de szerintem sokkal szebb Júlia-forrás - Szakó-nyereg - Tost-sziklák felé menő, előbb zölddel, majd pirossal jelzettet. A Jász-hegy gerincének egy kicsi meredekebb szakaszáról visszatekintve még a lemenő napot is megcsodálhattuk, bár ekkor már jóval felhősebb volt az idő, mint reggel, azért szép színekben pompázott az ég alja. Ekkorra Gergőnek sajnos úgy tűnt, hogy minden ereje elfogyott, és egy kicsit bizonytalanná vált az is, hogy a 19.55-ös, utolsó buszt elérjük-e. Végül azonban kicsit összeszedte magát, és minden különösebb nehézség nélkül elértük a buszt. A túra végezetül nagyjából 35 km-es lett, 1650 m szintemelkedéssel. Mindenki igen elfáradt, de nagyon szép helyeken jártunk, ez nagyjából feledtette a másnap reggel az ágyból való kikelést megnehezítő izomláz gyötrelmeit.
Abban az egyben biztos vagyok, hogy nem ez volt az utolsó húsvétvasárnapi Bárányles, jövőre talán más helyszínen, de valószínűleg ugyanígy megtartjuk.
Farkas Márton
túravezető