Hargita új utakon

Az alcím némi magyarázatra szorul, de majd megkapjátok.

Kezdjük az elején…

A túra nehezen akart indulni. Minpet papírjaival gondok voltak, így az utolsó pillanatban le kellett mondania az utat, amit nagyon sajnált mindenki. Gondolom ő legfőképpen. Aztán reggel, induláskor Bé mesélte, hogy a bérlendő mikrobusz lerobbant, így a csapat mikrobuszos fele szervezkedni kezdett a kijutás érdekében. Ők két kis autóval jönnek a találkozóhelyre.

A megbeszélt helyen kicsit átrendeztük a csomagokat és az ülésrendet, hogy tehermentesítsük a kisebb köbcentis járgányokat, majd végre útnak indultunk Nagyvárad felé. Magyar oldalon jól haladtunk, azonban a határt átlépve rövidesen a végeláthatatlanul hosszú, egymásba érő úti falvakon át vezetett utunk, amelyekben nagyon oda kellett figyelni a megengedett sebességre, mert rendőr szép számmal leskelődött úton-útfélen.

Lassan azért, de végre kiértünk. A welcome drink (értsd szilvapálinka) elfogyasztása és a szobák belakása után a bőséges vacsora zárta az utazás napját. Sörözgettünk, majd nyugovóra tértünk.

Az első nap: 
Táv: 22,4km 
Szint:  1080m

A túra a Bucsin-tetőről indult, s a Görgényi havasok legmagasabb csúcsát szerettük volna megcélozni. A Központi-Görgényt egyetlen nagy lepusztult rétegvulkán, a Mezőhavas alkotja, mi ennek a külső lejtőjén igyekeztünk felfelé. 

Ügyesen elvesztettük a jelzést rögvest az elején, de sebaj, volt nálunk egy rakat GPS, így „nagyjából” követtük az irányt. Célunk a Nagy-Mező Havas (1777m) volt. Jelzetlen utakon, némi tök és bab érintésével  próbáltunk irányba maradni. A trackek szépen mutatták, merre haladjunk. Csendes, vastag avarú fenyvesekkel borított hegyoldalban gyalogoltunk, először elég erős kaptatóval, majd gyakorlatilag szintben. A Ferenczi-láza csúcsát megkerülve eljutottunk a régi kék kereszt jelzésig, ami meredeken felfelé bevezetett minket egy csodálatos, de annál nehezebben járható páfrányosba. Itt gondolkodtam el először, hogy a GPS jelezte útvonalak errefelé nem jelentenek életbiztosítást. A gerincre érve kis séta
után egy jelzett, de kilátás nélküli csúcsponthoz kanyarodtunk ki, ahol megebédeltünk hozott anyagból, majd továbbindultunk a csúcs felé.

Kis ideig egészen jó, kitaposott ösvényen haladtunk, enyhe kaptatókkal, de a csúcs alá érve a műszerünk jelezte, hogy le kell térni. Mivel a magunkkal hozott térkép 1:60000 arányú volt, azzal nem sokra mentünk. Legyen hát! A GPS által mutatott úton tovább! Igen ám, de útnak nyoma sem volt. Derékig érő törpefenyők közt átgázolva próbáltuk tartani az irányt. Egy alkalommal felfestett jelzést is látunk, de nem sokra mentünk vele. Hogy teljes legyen az öröm, eleredt az eső is. A nedves törpefenyők mindenkit pillanatok alatt eláztattak: tökig vizesek lettünk. Mire felértünk, a bakancsom kellemesen cuppogott, bugyborékolt. Az eső kicsit elállt, megálltunk csodálni a kitisztuló légen át a gerincet képező vulkáni kalderát. Amíg álltunk, kicsavartam a zoknimat…

A csúcsot innen hamar elértük már, de elég nagy csalódás volt: maga a csúcs csak egy kő. A kilátóhelyre átbandukolva szembesültünk azzal, hogy a felhők a teljes Gyergyói-medencét kitakarják, így déli irányban semmi kilátást nem élvezhettünk. Megkerestünk egy geoládát, amely bár törött volt, de legalább üres. Elindultunk tehát vissza a kocsikhoz.

Visszafelé a K jelen jól járható úton, de kerülővel haladtunk. A GPS újra megviccelt: utat jelzett ott, ahol nem volt semmi, így jó kilométernyi plusz utat és vagy 100 méternyi felesleges szintet kellett gyalogolnunk. Végre ráleltünk a gerincen végigfutó jelre és most már tényleg jó felé haladhattunk. Mielőtt az autókhoz értünk, Kriszh talált egy jókora áfonyást, ahol a csapatunk egy része legalább picit kárpótolhatta magát az elszenvedett kellemetlenségekért. 

A szálláson Turahiéna és bájos kedvese vártak minket, no meg a tiszteletükre kikészített pálinka. Ráadásul kiderült, hogy Somebody-nak éppen születésnapja van és volt nálunk véletlenül egy torta, meg egy Sétafika zászló, úgyhogy felköszöntöttük. :) 

Falatozás közben megbeszéltük, hogy ha nem akarunk a maihoz hasonló felesleges kitérőket, dzsungelfílingű utakat, akkor műholdas kütyüinket csak pillanatnyi helyünk meghatározására használjuk a székelyek földjén, másként szívni fogunk, mint béna benzintolvaj a magára hagyott traktorfészerben.

Második nap:
Táv: 13.6Km
Szint: 418m

A tegnapi esőzések után nem mertem bevállalni a Csalhót, hiszen oda kifejezetten a kilátás miatt mentünk volna fel. Olyan túrát akartam tehát beszervezni, ami rövidebb és utána esetleg valami fakultatív dolgot. A választás a Gyilkos-tóra esett: régi vágyam volt már felmászni a Gyilkos-kőre. Terveim szerint északi irányból felmásztunk volna, délkeleti irányban pedig le.

Leparkoltunk a tó bejáratánál és a jelzett úton először makadám úton, majd legelőkön, végül pedig erdei úton kaptattunk felfelé. Elég komoly emelkedő vezetett fel, de ki lehetett bírni. Jó sok bandukolás után egy csodaszép, virágokkal borított mezőre érkeztünk, a Gyilkos-pusztájára. Neve ellenére ez egy kies legelő tele virággal, köztük olyan ritkaságokkal, mint a turbánliliom vagy a zergeboglárka. Itt senki sem bírta megállni – akinek fotómasina volt a kezében – és vadul kattintgattunk. Feljebb mászva láttuk a közeli sziklaormokat, a látóteret pedig a Csalhó halvány körvonala zárta le. Bé rá sem akart nézni! 

 Rövidesen kiértünk a Gyilkos-kő letöréséhez. Egy csoport már üldögélt ott, letelepedtünk melléjük és élveztük az elénk táruló valószínűtlenül tág és szép kilátást. Jobbra a Kis-Cohárd, lent a Gyilkos-tó, bal felé haladva pedig a Nagy-Cohárd, Likas-Zsomboly, Pongrácz-tető… Csodaszép, felejthetetlen pillanat volt.

Amíg a csapat falatozott, néhányan pedig a mélység felé lógatták a lábukat (amit nézni sem bírtam), körbekémleltem déli irányba. Kiszámoltam, hogyha az eredeti terv szerint haladunk tovább a sziklaperemen, akkor jókora kerülővel, komoly időveszteséggel érünk csak le, gyakorlatilag látnivaló nélkül. Úgy döntöttem tehát, hogy azon az úton megyünk, amin jöttünk, így lefelé elég gyorsan leérünk, lesz még idő a Pongrácz-tetőn lófrálni.

Sajnos mire lekecmeregtünk, kiderült hogy az idő elszaladt. Mivel azért maradt pár órácska szabadidő vacsoráig, elindultunk Marosfő felé, majd Vaslábnál kettévált a csapat. A fáradtak hazaindultak pálinkázni, a többiekkel pedig
felmentünk egy szépen felújított murvás úton a Súgó-barlang felé. Mivel nagyon álmos, kimerült voltam én az autóknál maradtam, a többiek pedig felsétáltak a barlanghoz és ha ott voltak, be is mentek a helyi vezető irányításával.

Elég korán hazaértünk, maradt idő iszogatni, tervezgetni a másnapot. Bíztunk benne, hogy a maihoz hasonlatos szép időnk lesz! 

Harmadik nap:
Táv: 22km (már aki felment)
Szint: 1050m

Csalhó. Sokunk titkos álma volt feljutni vagy újra feljutni a csúcsára. Aki járt már itt, az visszavágyott a Toaca tetejére, aki pedig első alkalommal járt erre, az a beszámolók alapján várta a csodát.

Korán indultunk, át a Békás-szoroson. Sajnos csak elbeszélésekből, leírásokból ismerhettem az utat, amely nyugat felől közelíti meg a tájat uraló csúcsot. Első nekifutásra el is vétettük a leágazást Bicazu Ardelean-nál, de aztán ráleltünk a helyes útra. Aszfalton, majd murvás úton, végül pedig igen rossz murvás úton haladhattunk az út felé. Tudtuk, hogy minél többet tudunk haladni előre autóinkkal, annál kevesebbet kell majd másznunk. Sajnos az út igen vacak volt, így a tervezettnél hamarabb le kellett parkolnunk.

A Csalhót mély völgyek és keletről a Békási vízgyűjtő tó övezi. Nincs túl messze a Békási szoros és a Gyilkos-tó festői vidéke sem, de ennek a hegységnek a szépsége más: komor, zordon óriás sziklavár. A kijelölt út ezt az erődöt rohamozta meg: először enyhén emelkedve, érintve egy fantasztikus legelőt, majd egy darabig még hasonló emelkedéssel a Kék jelzésig. Terveink szerint itt, a kék jelzésen akartuk a végső rohamot intézni a csúcs felé. Sajnos nem éreztem jól
magam, nem szerettem volna akadályozni a többieket, így én a nagy kaptató előtt Bé-vel visszafordultam az autókhoz.

A többiek továbbmentek. Csak elmesélésükből tudom a további történéseket. Sikerült felszökniük a kijelölt úton és feljutottak a platóra mind. Itt egy kis zavarodottság alakult ki, mivel két év alatt változott a fennsík és rossz felé indultak, de végül mindenki eljutott a Toaca-ig. Majd’ mindenki felmászott, sőt Dobi kétszer is. A kilátásról szuperlativuszokban számoltak be, amit át tudtam érezni: korábban feljutva én is ilyesmit éreztem, pedig akkor nem fogtunk ki ilyen ragyogó időt. Nagyon sajnáltam, hogy nem lehettem velük.

Elég hamar leértek ahhoz képest, hogy igen nagy távot és szintet kellett megtenniük. A visszaúton maradt még egy kis idő megállni és bámészkodni a Békás-szorosban is. Akik először jártak itt jobbára ámulattal nyújtogatták nyakukat az égbe
törő függőleges sziklák felé.

Nagyon tartalmas nap volt, sok-sok látnivalóval. 

Negyedik nap:
Táv: 17 Km
Szint: 1070m
A hosszabb túrát teljesítőknek:
Táv: 19,6Km
Szint: 1430m
Aki pedig felmászott az Egyes-kőre is, annak a szint +104m

Eredeti terveim szerint ezen a napon másztuk volna meg a Madarasi Hargitát, következő nap pedig jött volna a „meglepetés túra”. Szerencsére sikerült konzultálni Turahiéna tesójával, akinek friss infói voltak a tervezett
útvonalról. A tervek szerint autókkal felmentünk volna a Nagy-Rekettyés gerincére, onnan pedig a gerincen tovább a Pietroszra (Nagy-Köves), de állítólag jelenleg autókkal járhatatlan az út, így oda-vissza 36 kilométer lett volna a „séta”, jókora szintekkel. Vagyis fáradt csapattal lehetetlen egy nap alatt.

Tehát: felcseréltem a napokat, hogy ha esős idő lenne csütörtökön, akkor a közelből kelljen hazajönni, illetve a meglepi helyett lett egy másik „meglepi”. Terven kívül másszuk meg a Nagy-Hagymást az Egyes-kő felől.

Reggel elköszöntünk Erikától és Tibitől (Turahiena), ők továbbindultak saját útjukon, de biztosítottuk őket, hogy bármikor bárhol szívesen látott vendégek lesznek! :)

Korábban többször mentünk fel a Balánbánya fölé magasodó sziklaormokra egy meredek,  durván köves murvaúton, ám két éve felfedeztük honnan indul a kék jelzés, amelyen kellemes fenyvesen keresztül, puha avaron lépdelve mászhatjuk meg a hegyet. Az Egyes-kő egy kiálló sziklatömb a Hagymás-hegységben, tőle dél-keletre található az Öcsém-tető fennsíkja, észak-nyugatra pedig jó órányi járóföldre a Kis-Hagymás, picit feljebb pedig a Nagy-Hagymás. Ez utóbbi nekem még kimaradt, illetve a csapatból senki sem járt még fent, úgyhogy ezt céloztuk meg.

A kaptató nem volt könnyű, igencsak szétszakadt a Csapat. Én szokásomhoz híven a végével haladtam együtt, időközben a többiek bőven felértek. Amíg vártak, úgy döntöttek, hogy ott hagyják a hátizsákokat a menedékháznál Bakesz felügyeletére bízva és felmásznak az Öcsém-tetőre, s majd utánunk jönnek.

Kényelmes tempóval mi is felértünk, söröztünk egyet, illetve négyen elindultak megmászni az Egyes-kő 104 méteres tömbjét. Végül csak Somebodynak és Nyavajának sikerült. Amíg ők fent fotózgattak, mi körülnéztünk a ház körül, megkerestük a lenti kilátópontot és gyönyörködtünk a panorámában. Kajáltunk, majd továbbindultunk azzal, hogy a gyorsabb csapat majd beér minket.

A Nagy-Hagymásra vezető út pazar. Harsogóan zöld legelő mellett kapaszkodunk fel a sziklás ösvényen. Végignéztünk egy birka-rallyt: a pásztor maximális sebességgel hajkurászta a hegyoldalon birkáit. A gerincen továbbhaladva bejutottunk az erdőbe, majd jelzetlen útra térve törpefenyvesen fel. A vége felé elég nehezen járható úton előbb a kisebbik csúcsot értük el, majd végre feljutottunk a tetőre.

Fantasztikus látvány fogadott minket: a Csalhó, a Fekete-Hagymás, a Czofronka, másik irányban az Öcsém-tető, a távolban a Bucsecs hegység (amit a sörről neveztek el valszeg  ). Nyugat felé a Hargita vonulata zárta le a látóterünket, kelet felé pedig számomra ismeretlen román hegyek csipkéi. Lefotóztuk magunkat a csúcsoszlopnál a zászlókkal, aztán lesétáltunk a pár méternyire álló kereszthez, amely közvetlenül a letörés szélén áll.

Szédületes mélység tárult elénk: az egész medence ott nyújtózott a lábunk alatt. Leültünk falatozni, pihenni, vártuk az erősebb csapatot. Próbáltuk beazonosítgatni a lent látható helyeket: a Szent Domokosi víztárolót, a „Jó Dugást”, ahogy a helyiek nevezik a másik víztározót. Fényképezgettük egymást, a tájat és töltődtünk. Szuper volt!

Egy idő után eluntuk a várakozást, gondoltuk elindulunk szembe a többiekkel és az egyik autó kulcsát odaadjuk nekik, hogy ne kelljen senkinek senkire várni. Persze elkerültük egymást, úgyhogy a menedékháztól telefonáltunk Fegyának: itt
hagyjuk a papírokat és a kulcsot, ha ideérnek kérjék el, mi elindulunk lefelé. Persze a menedékház gondnokát megkértük, viccelje meg a társainkat, amit – mint utólag kiderül – meg is tett: azt mondta, hogy minden cuccot felvittünk az Egyes-kőre.

Elindultunk lefelé, de mivel időnk volt még bőven, kitértünk a Vigyázó-szikla felé. Finom, puha avarú csendes erdőn haladva fél óra alatt kint voltunk. Innen szépen be lehetett látni egész napi utunk nyomát: a parkoló autóktól fel a
fenyves gerincen, a menedékházat, az Egyes-követ és a Nagy-Hagymást. Nagyon tetszett!  

Az odavezető úton érdekesen megdőlt fájú erdősávon haladtunk keresztül. Felületesen vihar eredményének tituláltam az egészet, de Kriszh felhívta a figyelmem a távolabbi törésvonalra: odébb jó három-négy méternyire kiemelkedett a talaj.
Vagyis nem vihar döntötte meg a fenyőtörzseket, hanem földcsuszamlás, s mi épp a megcsúszott részen sétálgattunk. Csendben átértékeltem az elemi erők erejének nagyságát magamban és örültem, hogy nem voltunk épp itt, amikor mindez történt.

Lassan elindultunk lefelé, búcsúzva a hegytől. Közben a többiek megelőztek minket és hamarabb elindultak haza: reméltük marad a finom vacsiból nekünk is a szálláson. 



Ötödik nap:
Táv: 23Km
Szint: 830m

Elérkezett a leghosszabb távú túránk: fel a Madarasi Hargitára. Nem a legkeményebb, hiszen a szint azért nem volt annyira vészes, de azért lelkileg rá kellett készülni. Autókkal egészen az erdő széléig fel tudtunk menni Csíkrákosról a Bogáti kiskápolna alatt elvezető úton, ami nagy könnyebbséget jelentett, hiszen két éve elég sokat kivett belőlünk a forró legelőn való séta.

Terveink szerint először a gombákkal teli erdőben vezető úton felmásztunk a Pogányvárba, amely egy kora középkori földvárláncolat részét képezte a ködbe vesző múltban. Sajnos semmilyen konkrét leírást nem találtam róla, pedig
érdekelt volna a falak története. Mindössze egy legendát olvastam valahol: a néprege szerint óriások építették, s a várban kincsek rejlenek. A hihetőbb, de szintén bizonytalan források szerint honfoglalás kori eredetű és a rabonbánoknak volt egyik tartózkodási helye. Később újra betelepült és a XIV-XV. századig lakott volt.

Jól megnéztük, majd Bé és Kriszh visszafordultak: ők jártak már fent a Madarasi Hargitán és inkább pihenni akartak. Nem kis irigységgel néztünk utánuk többen.

Úgy okoskodtunk, hogy innen felmászunk a Madarasi Hargita szent helyére, majd ha jut rá idő és energia, kikapaszkodunk a Rákosi Hargita szikláira is. Illetve felmerült a Szökő-vízesés is lehetséges opcióként.

A Madarasi Hargitára viszonylag gyorsan felkaptattunk, meg is lepődtem milyen gyorsak voltunk. A Csapat szétszéledt: ki magában elmerülve szemlélődött a kopjafák közt, ki a társával vagy kisebb csoportban. A hely újdonságát számomra
az információs táblák jelentették, amelyeken jól nyomon lehetett követni, hogy a körpanorámában mit látunk. A másik érdekesség teljesen szubjektív élményre épült: szeretem figyelni az embereket, amikor szakrális helyre érkezünk.
Szeretem látni, hogy kire hogy és milyen mélységben hat a dolog. Ki mit érez. Vannak ismert szakrális helyek – a Madarasi Hargita ilyen -, illetve olyan helyek, ahol az érzékenyebbek éreznek „valamit”, de inkább nem mondják, csak
látom rajtuk. Ilyen például az ősi bükkös a Tar-kő alatt. Szóval itt is meg tudtam figyelni a különbségeket: van, akire elementális erővel csap le a hely – első egy-két alkalommal rám is ilyen hatással volt -, van akire semmilyen
hatással nincs, csak a panorámát szemlélgeti, illetve a kopjafák faragását.
Mindkettőért érdemes ide feljönni!

Lefelé picit csepergett, illetve elég fáradt volt mindenki, így a Rákosi Hargitát elvetettük. A vízesésről azt olvastam, hogy a környéke mocsaras és az elmúlt napok esőzései miatt nem akartam lemenni, de a Csapatból páran meg szerették
volna ezt is nézni, így ők lecsatlakoztak. Volt náluk GPS és elég gyorsan haladókból állt (Csoki, Gyalogróka, I Miei Gatti és Fegya), úgyhogy biztos voltam benne, hogy beérnek minket lefelé menet. Ráadásul lefelé akartunk gombászgatni is…

Gomba rengeteg akadt, sajnos eső is. A csepergő égi áldás ellenére nem bírtuk megállni, hogy ne szaladgáljunk le az útról be az erdőbe. 

Csurom vizesen, de élményekkel gazdagon értünk le az autókhoz, gyakorlatilag majdnem egyszerre: a vízeséses csapat nem sokkal a vége előtt ért be minket. Mi, a gombázósok lettünk a sereghajtók.

Hatodik nap:
Táv: 13,8Km
Szint: 450m

Levezető túraként valami kellemes, nem túl hosszú, de látványos etapot szerettünk volna. Erre a Czofronka megmászása a Pongrácz-tető felől tökéletes lehet, tehát reggeli után felautóztunk a Gyergyó feletti hágóhoz. A mézárusok mögött leparkoltunk és piros jelzésen elindultunk a déli irányban nyújtózó legelő felé. Korábban jártunk már ezen az úton, az akkori „Pittbull-Pincsi”túra alkalmakor. Akkor nem mentünk ki a Czofronkáig, hanem lekanyarodtunk a piros kereszten a Kovácspéter-tető felé.

Az autókból kikászálódva semmi jóra nem számítottunk. A levegő nedves volt, esőt ígérő. Mindenki kamáslit húzott, aki tehette. Eldöntöttem, hogy ha zuhogni kezd, visszafordulunk és a napot a Mókus nevű becsületvesztőben fogjuk eltölteni.

A nap azonban legyőzte a fellegeket, lassan szépen kitisztult, s csak egyszer ijesztett meg minket egy masszívan sötét felhő, de azt is elfújta a szél, mint Scarlett O’Hara reményeit a polgárháború.

A Czofronkához kellemes emelkedésű út vezet; szinte alig veszed észre, hogy felfele mész. Legelésző marhagulya, birkanyáj és ügető lócsorda közt, harsogón zöld réteken át. Mindenütt pöffetegek (amit a helyiek nem becsülnek sokra és „Lófing”-nak hívnak), apró virágok tenyésznek.

A Czofronka már elég messziről feltűnik:  1607 méteres süvege kiváló tájékozódási pont, hiszen a környező havasok valamennyi kilátójáról és a gerincekről is kitűnően látható.

A szekérúton csaholó pásztorkutyák jöttek szembe, s jókora birkanyáj. Félreállva igyekeztünk utat engedni nekik. A lemaradó kutyák közül egy nem mert elmenni mellettünk, ebből is látható milyen nagy legény a kutya, ha nem érzi maga mellett a falkája erejét; őt „visszakergettük” egészen a sziklasüveg túloldalán nyújtózó rétig. Mi itt Kétivel, Kriszh-el és Bé-vel leültünk egy fa tövébe pihengetni, bambulászni, amíg a többiek megrohamozták a csúcsot. A kellemesen lengedező szellő, a csend igazi kikapcsolódást jelentett. Látni lehetett a Nagy-Hagymás ormát, s a Fekete-Hagymást is.

Lassan visszaszálingóztak a hegymászók is és együtt elfogyasztottuk a hozott szendvicseket. Kis pihi és vissza az autókhoz…

A visszavezető úton összeszedegettük az elhagyott „fingokat”, jó kis szatyornyit sikerült begyűjtenünk. A szállásra visszatérve szembesültünk azzal, hogy mi is a „sok” gomba: Anikó és Bakesz nem tartottak velünk, helyette elsétáltak
gombászni a Fekete-Rez oldalában, s galambgombákkal, vargányákkal megrakottan tértek vissza. Jó volt nézegetni, szagolgatni a vaskos, kemény húsú finomságokat.

Utolsó nap:

Hát! …Sajnos ez is elérkezett.

Kicsit szomorúan, de élményekkel gazdagon, Székelyföld szépségeitől feltöltődve köszöntünk el házigazdáinktól, s szálltunk be autóinkba. Tudtuk, hogy több, mint tíz órás út vár ránk. Isten veled Marosfő, Isten veled Gyergyói-medence, Hargita, Hagymás, Csalhó!

Köszönöm a túrát! …Köszi, hogy eljöttetek!

A kapcsolódó túra: Hargita új utakon