Rali túlélő túra a Pilisben

Autóscirkuszt túlélő túra a Pilisben

A múlt szombaton, október 5-én  eredetileg az országos kéken szerettünk volna eljutni a Pap-réttől Visegrádig. Az rögtön gyanús volt, hogy a pilisszentlászlói buszról a Hegytetőn leszállva, kedves, szimpatikus, egyenruhás, láthatóságos, rendfenntartós közegek siettek elénk fürgén, és rögtön mondták, hogy: Nem, arra nem, semmi módon sem! Magyarán szólva, a Pap-rét, a kéktúra útvonal megközelíthetetlen, mert Szentendrétől Visegrádig autós száguldozás van a Duna-Ipoly Nemzeti Parkban, jelzett és jelzetlen utakon, kiváltképp pedig környezetvédelmi szempontból. Jó ötletként, kellő helyismerettel elmondták, hogy van erre felé valami Vadálló-kövek, továbbá egy Apátkúti völgynek nevezett hely, ami sokkal alkalmasabb lenne sétára, mint az, ahová eredetileg készültünk, de amit most nem annyira ajánlanának, mert pillanatnyilag oda éppen tilos és életveszélyes menni, autóversenyből kifolyólag.

Az ajánlat tényleg kecsegtető volt, és mivel a Vadálló-köveket nem kedveljük annyira, viszont az Apát-kúti-völgyben viszonylag régen jártunk, úti célnak elfogadtuk. Erre szokták mondani, ahogy ez akkor még jó ötletnek tűnt.

Szépen leballagtunk a Hegytetőről Pilisszentlászlóra, majd át a falun az Apát-kúti-völgybe. Kissé szomorú látványnak tűnt a lényegében majdnem kiszáradt Apát-kúti patak, viszont ez az eseti átkeléseket megkönnyítette. Miközben nem is gondoltuk, hogy ez talán az isteni gondviselés műve is lehetett.

Mentünk, mendegéltünk a patak szurdokában, és egyre jobban hallatszott az autók hegyi versenyének üvöltő és sűrű, géppuska-szerű hangja, és ezzel párhuzamosan, egyre gyakrabban, undorító benzinbűz árasztotta el a szurdokot és elkezdett a fejünkre potyogni mindenféle apró kavics és flaszterdarab. A verseny kanyargós útvonala néha nagyon közel haladt el mellettünk és fölöttünk.

Dél körül a szembe jövő turistáktól azonban érdekes híreket kaptunk. Ezek szerint az Apát-kúti-völgy  lényegében végig le van zárva, és talán este hat óra felé nyitják meg a gyalogosok előtt, ha megnyitják egyáltalán. Ez kissé különösnek tűnt, hiszen ez lényegében azt jelenti, hogy le van zárva a hazafelé vezető útvonalunk. Akkor hogyan is megyünk haza? Az információ a Hegytetőn kapottakkal is ütközött, hiszen a rendezők és a rendőrök – talán – mégis tudják, hogy mit beszélnek és hová is küldtek minket túrázni. Persze nem túlzottan csodálkoztunk ezen az eljáráson, de a probléma attól még probléma maradt.

Végül leértünk a Kaán Károly forráshoz, ahol láttuk bizony, hogy itt az út vége, tovább nincs, le van a piros turistajelzésű közút zárva Visegrád felé. Viszont más út nem vezet tovább! Az autók meg folyamatosan csak jönnek a piros jelzésen, kavicsokat és aszfaltdarabokat felverve, szórva mindenhová, hatalmas zajt keltve, és orrfacsaró bűzt árasztva, nyilván környezetvédelmi megfontolásból. A forrás mellett üldögélve néha a saját szavát sem értette az ember a zajtól. Innen menekülni kellett

Mit csináljunk? Maradt mindösszesen az Apát-kúti-patak medre. Ugyan volt még a hegyoldalban egy meredek, életveszélyes vadcsapás, ezt azonban hamar elvetettünk. Megvizsgáltuk a patakmedret, és úgy tűnt, nehézségekkel ugyan, de járható. Igaz, hogy a mederben mászkálva éppen a fejünk fölött, nagyon közel, esetenként másfél-két méterre száguldanak el a járművek, de talán egyik sem esik a fejünkre. És jókedvű csapatunk, már a buli kedvéért is, nekivágott a patakmedernek, mondván, hogy ez most egy túlélő túra, ezt az autóversenyt most túl kell élni.
A meder számos helyen lényegében teljesen száraz volt, bár kisebb tócsák és folyások még a szárazság ellenére is megmaradtak. Az átkelés mindenütt lehetséges volt, noha nem volt könnyű és egyáltalán nem volt veszélytelen. Ez az út a bokatörős fajtából való volt. Apróbb és nagyobb, néha óriási kövek, sziklák alkották a medret. Sok helyen kibukkant a repedezett alapkőzet is, míg másutt mély tavacskák alakultak ki. Megfigyelhető volt az igencsak régi, szépen faragott kőből, annak idején gondosan megépített támfal, amely a közút oldalát támasztotta meg valamikor régen.  Ám most a falazat számos helyen teljesen a levegőben lóg, van, ahol a patak már jó méternyi mélységben kimosta alóla az alapot. Ha pedig ez a régi támfal az alámosástól leomlik, akkor a közútnak egy időre befellegzett. Az alámosódásokat nézegetve, ez az időpont nem is tűnik túlságosan távolinak.

Mellesleg az Apát-kúti-patak felső szakaszának is az állapota hasonlóan rossz. Esetenként akrobata mutatványok szükségesek az akadályok, a leszakadások leküzdéséhez, és számos helyen bedőlt, fentről lezuhant fák tucatjai töltik ki a medret. Látszik néhány helyen az erdőirtás nyoma, de a kivágott fákat egyáltalán nem szállították el, hanem azok lényegében belecsúsztak a patak medrébe. Egy nagyobb esőzés után, vagy hóolvadáskor a völgyben várhatóan katasztrófahelyzet lesz, és ki tudja, meddig és hogyan torlódik majd vissza a patak.

Csapatunk a haladás során erősen széthúzódott, mert a sziklákon való egyensúlyozás, átlépkedés, ügyeskedés különböző módon ment mindenkinek. Volt, aki tényleges, folyamatos segítségre szorult, de mindenki előbb vagy utóbb túljutott a nehezén. Végül elérkeztünk az Apát-kúti vadászházhoz, ahonnan egy kis várakozás után, a versenyben beállott hosszabb szünetet kihasználva, sikerült bemennünk Visegrádra, ahol buszra szálltunk.

A Nemzeti Park honlapja szerint „A nemzeti park létesítésének célja a folyók és a felszín alatti vízkészlet, valamint az érintett területek erdeinek, termőtalajának és más megújuló erőforrásainak védelme, a kultúrtörténeti értékek megóvása, a természeti értékek és a természeti értékeket övező jellegzetes és néhol még érintetlennek mondható táj megőrzése.”  Továbbá pár sorral odébb: „semmilyen módon ne zavarjuk meg a természetben élő állatok nyugalmát!”

Ott a Nemzeti Park irodájában nagyon vicceseknek tetszenek lenni.

Idézem az egyik rendező – egy kérdésemre adott – sommás válaszát:
„Maguk úgy szórakoznak, mi pedig így!”

Borostyánfa