Hargita széltében-hosszában

Erdély, Erdély, Erdély... Hargita széltében-hosszában...
Nekem most két nap jutott belőle (plusz egy kis Kolozsvár), ez a két nap mégis megérte a 12 órás vonatozást, és az egész napos autókázást a rettenetes melegben hazafelé.

Péntek, gyors reggeli után máris indulunk a Vit-havas meghódítására, gyönyörű panorámás úton, kellemes túraidőben, mindenféle gombákkal szegélyezett úton kényelmesen ballagunk. A jelzés természetesen egyszercsak elfogy, Szotib elszalad, a csapat kicsit nyűgös, mert éhes, a mező csábítóan hívogat minket, azt súgja dőlj ide rám, szívd be az illatom, ne siess annyira... És mi engedve a csábításnak, meg persze a túravezetői felszólításnak, leülünk, lefekszünk, szépen, igényesen megebédelünk, és mire a gyomrunk megtelik, az út is egyértelmű ismét.
Vit-havas... Szerelem első látásra... Megint egy hely, ahová vissza kell menni. Megint egy hely, ami nem akar elengedni, ahol a sziklák újabb és újabb mászásra csábítanak, ahol egyre feljebb kényszerít az örök kíváncsiság, a még többet és többet felfedezni akarás.
A vaskötéllel biztosított résztől négyen haladunk tovább: Ani, András, Szotib, én. Az első szikla megmászásakor azt gondoljuk, ez lesz a csúcs. Majd még egy szikla következik, amiről kitárul elénk a Vit-havas mostmár tényleg legmagasabb pontja, és a szépséges zöld mező, amit eddig féltve rejtegetett előttünk. Átszaladunk a csúcsra, gerincen végig, oda-vissza, fényképezünk, legyeket kergetünk, bambuljuk a kilátást, élvezzük a csendet, elmerengünk azokon, akik hiányoznak... Nehezen hagyjuk ott a csúcsot, kárpótlásul lefelé haladtunkban megmászunk még egy kisebb sziklát, mert a rosszaság ugye... :)
Félúton várnak minket a többiek, kedvesen örülnek a mi örömünknek, meg annak, hogy végre előkerültünk. :)
Az autókhoz visszafelé vezető úton mérgesnek tűnő pásztorkutyákba botlunk, van ki husángot ragad, van ki bizakodik, van ki állítja ezek bizony aranyos kedves jószágok. Mindenesetre a husángokra szerencsére nincs szükség, ámbár látva túravezetőnk elszántságát és a termetéhez illő farönköt, melyet magához vett, nem is igazán aggódik senki sem. :)
Az út menti gombákat szinte mind leszedjük vagy lefényképezzük, utunk végén akad termetes őzláb, némi rizike, egy-két sárga rókagomba és rengeteg ízletes vargánya a szatyorban.
Az esténk kedélyesen telik, finom vacsora után páran még iszogatjuk a házi szilvapálinkát és sörünket, ki jéghidegen, ki "pincehidegen"... :) Annak jegyében pedig, hogy nem lesz nagy ivászat, mert másnaposan igen rossz túrázni, meg is isszuk a két napra szánt sört, de hát mi már csak így működünk. :)

Szombat, Egyes-kő. Az út nem túl hosszú odáig, viszont annál meredekebb, Mars nagyon kimerült, ezért kétfelé válva haladunk felfelé. Akik előbb felérünk, nem sokáig tétlenkedünk, ledobjuk cuccainkat a menedékház teraszán és azonnal nekivágunk a mászásnak. Mosolyogva simítom végig a számomra már ismerős sziklákat, végtelenül örülök az elém táruló látványnak, a túratársak örömének, élvezem, hogy újra itt lehetek, újra átélhetem az élményt, amire azóta is vágytam, hogy először húztam fel magam a néhol szinte függőleges sziklafalon. ...amikor nem gondolsz semmire, csak a következő lépésre, csak arra, hogy ne legyen vipera ott ahová nyúlsz, hogy ne mozogjon a kő, amiben megkapaszkodsz, hogy csak az izmok és az agy munkája, a süvöltő szél és az elképesztő látvány létezik, semmi más...
A csúcson megállunk, körbepillantunk, fényképezkedünk, és a fene vinné el a zászló lent maradt, le kell menni érte. :) Már ’szaladok’ is lefelé, Ani és András a nyomomban, boldogan vállalják velem a dupla mászást. Leérve kicsit szomorú látvány fogad bennünket, a teraszon Mars összegömbölyödve, kimerülten horkol, még álmában is a bordáit fogja. A csapat többi tagja halkan beszélgetve napozik, eszeget, ki csak üldögél, ki elterült a fűben, mindenesetre senki nem bánja, hogy ránk még várni kell, mert újra felmegyünk.
Elkészülnek a zászlós képek is, elhagyjuk az Egyeskőt, lefelé másztomban még odasúgom a szikláknak: jövök még, várjatok rám...
Itt újra szétválunk, hatan nekivágunk az Öcsém-tetőnek, a többiek lassan leballagnak az autóhoz. Már az Egyes-kő alatt gyönyörű arcát mutatja az erdő: hatalmas mohás sziklák, melyekbe néhol fák gyökerei kapaszkodnak, puha, tűlevéllel borított ösvény, melyen öröm lépkedni a megfáradt túrázónak.
Jelzésről-jelzésre haladunk, némi tőzeglápon is átcuppogva hamar elérjük a felfelé vezető húzós kaptatót, melyet ki-ki a maga tempójában tesz meg, mert bizony nem adja magát egykönnyen ez a hegy. Szotib természetesen eltűnik szem elől, de legalább a hangját halljuk: megvan a jelzés! Még egy kis séta a nyeregből felfelé, és elénk tárul az Öcsém-tető fantasztikus, minden képzeletet felülmúló fennsíkja, itt ki focilabdáról, ki laptopról, ki egy jó könyvről, ki hempergésről álmodozik... :) Készülnek mindenféle képek, Sétafika-zászlós itt is, ott is, magányos, távolba-meredős, csoportos, időzítéses, sziklás, kilátásos, megint Sétafika-zászlós, és még a keresztnél is, még egy kis körbebambulás, egy-két elmorzsolt könnycsepp, és indulunk vissza utunkon.
Lefelé engem már nagyon hajt az éhség és a szomjúság, már szeretném ha lent lennénk, hogy tudjam biztonságban visszavittem mindenkit, hogy büszkén elmondhassam mindent megtaláltunk és micsoda élményekben volt részünk.
A mezőre érve két kedves alakot fedezünk fel egy fa alatt, Andul és BÁgi várnak ránk, ebben a pillanatban nagyon örülök, hogy nem engedtem az ismeretlen út csábításának, hanem a megbeszéltek szerint jövünk lefelé. Végre van kinek mesélni, hatan egyszerre beszélünk, juj milyen szép volt, és milyen meredek, és volt medvenyom is, meg körpanoráma, meg 1707m, micsoda sziklák, mennyit fotóztunk, és micsoda erdőkben jártunk, fáradtságunk ellenére jó nagy zajt csapunk. :)
A szállásra visszaérvén egy áfonyapálinkától igen-igen jókedvű csapat fogad bennünket, nem is igen tétlenkedünk, mi is hamar beszállunk jókedvünk fokozásába, ami villámgyorsan sikerül, hála az üres gyomornak, és az autóban BÁgival elfogyasztott csíki sörnek. :) Az este így a szokásos jó hangulatban telik, ezt nem is lehet elmondani, beszéljenek helyettem a képek. :)

Vasárnap, kicsit szomorú indulás haza. De csak egy kicsit, hiszen az út maga is kaland, autónkban a hangulat fergeteges, és még előttünk van Kolozsvár.
Kolozsváron BÁgi kalauzol minket, s miután megnézzük a főbb látnivalókat, elfogyasztjuk a város összes fagyiját még némi süti és frissítő valamint pár doboz ’nehezen’ ránk erőltetett sör is vár ránk Ági kedves családjánál.
A hazaút további része jó hangulatban telik, Ágival hátul sörözünk, hátat masszírozunk, kilógatjuk a lábunkat az ablakon (mármint én :)), jó zenéket hallgatunk, sokat dumálunk, nevetünk, készülnek vicces fotók is Zsolt jóvoltából, egyszóval szép lezárása volt ez az út ennek a pár napnak. :)

Sajnos itt a vége... Erdély... Székelyföld... Aki egyszer arra jár, beleszeret és vissza akar menni újra és újra.