aedc77
105325
3d7a3c
e4f3d1
tavasz
2014 március2010 szeptember2013 december2014 december2005 december2016 szeptember

Hargita Erdély gyöngyszeme

Szerző:
Mars3696
2008 június 21 02:06
Életem első Erdélybe indított egyhetes túrájának emlékezetére! ...Meghatározó volt a kaland minden szempontból. Egy életre beleszerettem az erdélyi tájakba
A túra a várakozásoknak megfelelően sikeredett ...Erdélyben nehéz rossz túrákon részt venni, hiszen gyönyörű a hazánktól elszakított táj...


Első nap korán indultunk. A parkolóban némi tanakodás után kitaláltuk ki melyik autóval utazzon ( az én autómba került egy "potyautas" is, a lányom, aki csak Szatmárnémetiig kísért el minket ). Hamar elértük a határt, egy komolyabb pihenővel. Dél környékén már a Szatmár-Zilah megye határát jelző kapunál pihenőztünk. Az út néhol egészen jó volt, de azért sikerült egy-egy klasszikusan rossz román útra bukkannunk... Dézs-Szászrégen-Gyergyó-Marosfő útvonalat követtük, a végén a Maros festői völgyében haladva.


Késő délután értünk a szállásra (illetve Mari és Kornél hamarabb, mert ők korábban, vonattal indultak...). Itt kupica pálinkával fogadtak minket a nagy ijedségre, aztán beszállásoltuk magunkat a szép új és ugyancsak szép felújított szobákba. Láthatóan mindenki fáradt, ám elégedett volt. Az elégedettségi szintet növelte a háziak kedveskedése az első esti "ajándék vacsora", amely mind ízében, mind bőségében elnyerte a tetszésünket. Éreztem, baj lesz: ha a többi kaja is ilyen bőséges lesz, csupa meghízott túratársat kell hazakalauzolnom, s az otthoniak nem hiszik el, hogy keményen túráztunk... A túratársak nagy derültségére kiderült, hogy Túravezető létemre én bizony otthonfelejtettem a bakancsomat ( én kevésbé tudtam őszintén mosolyogni ).


Második nap elzarándokoltunk a szinte kötelező programnak tekinthető Gyilkos-tóhoz, amelyhez hasonlót igen nehéz találni a világon. Hogy érdekesebb legyen a dolog, mi felkaptattunk a Kis-Cohárd meredek sziklafalára, ahonnan meseszép kilátás nyílt a környező hegyekre, völgyekre a kissé párás időjárás ellenére is. A tervek szerint kirándulva jutottunk volna el a fantasztikus Békás-szoros égbevesző sziklákkal összeszorított szurdokába, de hamar kiderült, hogy a jelzések nem jók és a helyiek is lebeszéltek minket a kitérőről. Így maradt a szokványos megoldás: autóval a szurdok bejáratáig (megálltunk az alagút előtt) onnan pedig gyalog végig a patakmeder mellett. A visszaút során átvágtunk egy virágos réten, ami kellő rálátást adott a helyi flóra buja gazdagságára: annyi virágot láttunk és fotóztunk, mint másik tíz túra alkalmával együttvéve. Úgy hiszem a szoros a rövidítés ellenére is döbbenetes
volt mindenki számára (főleg, aki először látta a függőleges, sőt néha visszahajló sziklákat). Az utolsóként betervezett "Gyilkos-kő" sétát elhagytuk, mert kifutottunk az időből.


Harmadik nap következett a legkeményebb út (illetve akkor még ezt gondoltuk), végcélként a Madarasi Hargita csúcsán lévő magyarság-kegyhellyel. Felautóztunk Hargitafürdőre, ahol a felújítás alatt álló Ózon-szálló parkolójában hagytuk szekereinket és azonnal nekivágtunk a legmeredekebb útnak. :) A Madarasi Hargita
előtt meg szerettem volna mutatni a csapatnak a Csicsói csúcsot, amelyről már sok szép képet láttam ...szerencsére találtam egy letölthető geoláda térképet, amely szinte méterre pontosan behatárolta az útvonalat, így nem tévedhettünk el. Az erős kaptató helyett végül egy kissé enyhébbet választottunk, amit viszont jókora mugli kövek borítottak - szandálban isteni a járás rajtuk -, s ezen másztunk a csúcsig. A csúcson megpihentünk, ettünk, aztán elvándoroltunk a kilátóhelyig, ahonnan már látszott a végcélunk: a Madarasi Hargita. Sajnos út nem vezetett arra, úgyhogy a tájékozódási képességemet és a GPS-kütyüt igénybe véve tökön babon át ereszkedtünk le a jelzett turistaösvényig egy érintetlen, fantasztikus fenyvesen át észak-északkeleti irányba. Itt-ott favágók nyomaira bukkantunk, ám volt ahol láthatóan ember nem járt soha; törpefenyők, páfrányok dzsungelén haladtunk át (én piszokul paráztam, hogy nehogy viperára lépjek...) Jól elfáradtunk, de megérte: tényleg gyönyörű volt az erdő a maga vadságával. Innen jelzett úton haladtunk, de úgy egy óra elteltével meg kellett állni és dönteni, hogyan tovább, mert a csapat egy része nagyon elfáradt és félő volt, hogy nem bírják oda és a még visszafelé utat.  Szerencsére Csiga vállalta, hogy a fáradt gárdával visszamegy az autókhoz (ez azért volt megnyugtató megoldás, mert Csiga túravezető és mint ilyen, bízhattunk benne, hogy visszatalál az indulási ponthoz). Gyorsan befotózta a térképet és elköszöntünk ...ők kényelmes tempóban elindultak visszafele az aktuális "kemény-mag" pedig tovább, fel. Vizes, sáros irtásokon áthaladva kijutottunk a Madarasi Hargita délkeleti oldalán elterülő füves lapályhoz, ahonnan enyhe, de folyamatosan meredekebbé váló emelkedő vezetett a csúcsig. Sütött a nap, fáradtak voltunk. Láttam az orcákon a kimerültség első jeleit, de tudtam, nincs messze a cél (mondjuk a későbbiekben a "nincs már messze" kifejezés hol derültséget, hol bosszúszomjas haragot váltott ki a népekből ... :) ). Végre felértünk! A hely hangulata, a magyarság temetőjének ható kopjafákkal, keresztekkel teli hely döbbent csendet és néma alázatot szült mindenkiben. Csak a szél sivított, csak a nemzetiszín szalagok és itt-ott egy-egy lobogó verdesett. Alig-alig beszéltünk. Nemcsak a ránk törő hidegtől lett lúdbőrös a karunk. Álldogáltunk, nézelődtünk, fényképeztünk. Idő kellett, hogy felengedjünk és beszélgetni kezdjünk... a visszafele úton nem véletlenül legtöbb szó a magyarság nyűg, s bajairól szólt. Mindenképp megérte ide feljönni, akárhogy is elfáradtunk. Visszafele találtunk friss medvenyomot. Hargitafürdőre visszaérve megkerestük a csapat korábban visszaérkező részét, aztán leszaladtunk a Csipike-forráshoz vasban gazdag borvízért, majd elindultunk haza, Marosfőre.


A negyedik napot pihenőnek szántam ... :P Nos, ez így ebben a formában nem jött össze.   A cél az Igazi Maros forrás volt (tehát nem az irodalmi, amely Marosfőn a Fenyő szállótól nem messze ered). Térképünk nem volt erről a területről, így egy Interneten
talált leírás alapján indultunk útnak. Gyakran nyugtatgattam a túratársakat azzal, hogy "csak az elején van egy kis emelkedő", s ez itt igaznak is bizonyult: az emelkedő elkezdődött a szállásunknál, aztán szépen lassan egyre meredekebbé váló kaptatón megállás nélkül felfelé haladtunk. A kilátás, a táj egyre szebb lett, ám tüdőnk kapacitása a végéhez közeledett. Közben elvesztettük a jelet egyszer,
közeledett a vihar ...szóval hangulatos útnak néztünk elébe. Bokáig érő, tehénkék által puhára dagonyázott sárréteken bóklásztunk, többen vadul gombát gyűjtöttek (rengeteg apró pöfetegre leltünk, sőt Kornél kiszúrt egy termetesebb egyedet is). Aztán mégiscsak megleltük a jelzést és kifulladva elértük a forrást. Megérte, mert jó érzés volt inni, megmosakodni a kristálytiszta vízben. A kulacsaink megtöltése után tanakodtunk, hogy megkeressük-e az Olt forrását, illetve a Súgó-barlangot, amely itt lehet a közelben.
Visszaindultunk a fennsíkra, közben komolyabban rákezdte a csapadék (itt jegyzem meg, hogy életemben először láttam erdei óriás koboldot ...rögtön egy ritka, sárga fajtát :D )

Az erdőből kiérkezve térkép híjján leszaladtam informálódni a fennsíkon legeltető román pásztorfiúktól, akik nagy nehezen elmagyarázták, hogy az Olthoz vagy nagy kerülővel, vagy a Maros forráshoz visszamászva tudunk eljutni, a Súgó-barlangnál meg valami munka folyik, nem lehet odamenni. Ezek az infók és a közben eleredő eső miatt úgy döntöttünk, nem megyünk tovább, hanem visszatérünk a szállásra. Esőben, jól elázva, kidögölve értünk haza. :D Néhányan megjegyezték, hogy "köszi a pihenőnapot, Mars". Vigyorgott a fejük, de láttam, hogy tényleg mindenki fáradt, aki rászánta magát erre a kis sétára. Vacsoránál tehát szóba hoztam, hogy mi lenne, ha az elkövetkező két napot felcserélnénk; vagyis a Szent Anna tavi túra után következő pihinapot megtartanánk
holnap, s csak holnapután másznánk fel a tóhoz. Igen lelkes fogadtatása lett a javaslatnak, s innentől mindenki vidámabban evett-ivott. 



Ötödik nap. Igazából ma tényleg csak kicsit kirándultunk. A bőséges reggelit szállásadónk, Ildikó, kiegészítette egy kis gombás rántottával a tegnap szedett gombákból. A reggeli elköltése és a következő láda sör megrendelése után útnak indultunk. A szokásosan hiányos jelzést követtük, ám rövidesen ez is elveszett, így mentünk a fejünk után; nagy baj nem lehetett, mert láttuk a célt szinte végig. Kis kerülővel felbandukoltunk a Gréces csúcsra - amiért ennyit mindenképp érdemes volt mászni -,majd le a túloldalon egy ősöregnek látszó fenyvesen át, s a délutáni szabadfoglalkozás csak kártyázásról, beszélgetésről, pihenésről és sörözésről szólt...

Néhányan megnéztük az irodalmi Maros-forrást, néhányan pedig a településen létesített ortodox templomot. Vagyis lazultunk ezerrel.


Hatodik nap korán útra keltünk Tusnád felé. Úgy terveztem, hogy ha visszafelé marad idő, akkor megnézzük a Csíksomlyói Búcsúhelyet is. Tusnádfürdőre érve gondolkodás nélkül elindultunk a Szent Anna tóhoz vezető turistajelzésen. A várakozásokat
fokozta, hogy belebotlottunk egy szép, friss medveszarba - ez jelezte, hogy a maci bizony errefelé nem csak a folklór, hanem az erdő szerves részét is alkotja -, amit talán valaki le is fotózott. A jelzés persze itt is hamar eltűnt, de nagyot nem tévedhettünk: tudtuk, hogy felfelé kell menni. Ezt mondjuk kimondani könnyebb, mint megtenni: a sok helyütt közel negyven fokos emelkedőt nem bírja senki sokáig szó nélkül ...itt le is kellett "verni" egy lázadást, de jó hajóskapitány nem csak az irányban biztos, hanem megérzi, hogyan kell a lojális matrózokat maga mellé állítani...

  ...vagyis folytattuk az utat annyi kompromisszummal, hogy lassabban haladunk és gyakrabban megállunk ( megjegyzem ez nekem sem volt ellenemre, mert tényleg piszok nehéz volt meredeken felfelé menni ). A tó feletti mezőt egy-két kisebb kurfli (
útiránymódosítás) után dél körül elértük. A kürtöskalács és a sörözés aztán elvette a maradék ellenérzést is az út folytatásától. Persze úgy döntöttünk, hogy aki elfáradt, az itt marad a tónál, fürdik, nézelődik, sörözik, a "kemény-mag" pedig elindul a Buffogó-láphoz és a Torjai Büdös Barlanghoz a kék jelzésen. A jelzések felfestése errefelé is ...hmmm... "rapszódikus" volt. Néhol szépen láttuk, néhol találomra haladtunk. Jó négy kilométer után hárman úgy döntöttek, visszafordulnak a tóhoz. Erre az adott módot, hogy kereszteztük a Bixád felől a Szent Anna tóhoz vezető aszfaltozott utat, ahol az eltévedés esélye nélkül lehette visszajutni a tóig. Mi, a többiek továbbindultunk. Jó sok gyaloglás után eljutottunk a helyre, ahol tudtam: a szemben lévő hegy rejti a célul kitűzött barlangot, alant a völgy pedig a buffogó-lápot ...ám az út eltűnt. Fel-alá járkálva keresgéltünk, de sehol semmi. Olyan pipa voltam, hogy üvölteni tudtam volna: utálom feladni a cél előtt. Le, s fel mászkáltam, próbáltam valami jó támpontot találni, amikor hallottam Bé hangját
lentről: megtalálta az ösvényt és lement rajta. Uccu, utána indultunk, s ahogy leértünk, tudtam, jó helyen járunk. Itt-ott bugyogva tört elő a gáz a kis tócsákból, néhol apróbb, óvatlan állatok tetemei úsztak a víz tetején: a vulkáni gáz megöl mindent és mindenkit, aki belélegzi. A láp talaja feletti mikroklíma gyilkosan telítve van az állati élet számára pusztító gázokkal, ám a növények, főleg egyes
zsurlófajok zölden, sárgán örömködnek ebben a bizarr világban. Drukkoltam, hogy senki se pottyanjon bele a finoman bugyborékoló tavacskákba: nem tudom, lett volna-e esély kihúzni. Kíváncsi lettem volna ennek a "víz"-nek az összetételére. Analizátor híján
csak az ujjam begyét mártottam bele, majd jól lerázogatva megnyaltam; az íze nagyon sós, és enyhén savanyú volt ...olyan jó köpködésre ingerlő.


A lápot elhagyva felmásztunk a Gyilkos-barlanghoz (előtte eltűnt a jelzés így megint dzsungel-harcoskodtunk kicsit), majd tovább kaptatva a Büdös-barlanghoz. Itt megmártóztunk a barlang mofettájában (illedelmesek szerint "deréktól lefele furcsán
bizsergető az élmény", az én szóhasználatommal élve "majd kigyulladt a t..-köm"). Mindenesetre ez is eléggé egyedi élmény volt! :) Sajnos az idő nagyon elszállt a tévutakon való keresgélés és a kezdeti kaptató miatt (a túra első kilométerét két óra alatt tettük meg a meredeken). A tóhoz visszakeveredve kiderült, hogy az ottmaradottak szereztek egy uriembert, aki a sofőröket levinné Tusnádfürdőre, ahonnan visszajőve felszedhetjük a gárdát. Ez jól hangzott, bár engem kissé irritált, hogy a "sofőrök" feje felett lett eldöntve az egész: én már nagyon sokszor láttam a tavat napsütésben, de Szami és Viktor nem. Tartottam tőle, hogy besötétedik, mire visszaérünk. 



Szerencsére nem így alakult! Még világos volt (fassza!) - igaz bágyadt fénnyel megvilágítva látszott csak a tó csendes víztükre - de belefért még egy gyors megmártózás és egy kis tóparton elmerengés visszaindulás előtt. A technika persze jól megviccelt: a
göröngyös úton felfelé eleresztett a generátorom egyik kábele és így töltés nélkül maradtam. Többször megállva és a másik autókból töltögetve, majd behúzogatva, gyakorlatilag világítás nélkül mentünk haza. Végig rettegtünk a rendőröktől, attól, hogy valaki elénk kóvályog, stb... Szerencsére Csiga lefotózta korábban a panzió cégérét, amin rajta volt a telefonszám is, így tudtunk szólni az otthoniaknak, hogy későn érünk. Nagyon fáradtan és kimerülten ültünk le a vacsorához. Én tudtam, hogy később az élmények mindenkiben letisztulnak és csak a szép pillanatok maradnak meg, de ott este még friss volt a kaptatók és a kilométerek élménye... :D


Utolsó nap hazaindulás előtt: Nem túráztunk semmit, inkább körülnéztünk Hargita szokásos "turistalátványosságai" körül: elmentünk a Parajdi Sóbányába, ahol a föld alatt jó kilométeres mélységben töltöttünk el vagy másfél órát ...közben odafönt tombolt a zivatar, így feljövetelkor ejtettük a szovátai Medve-tó meglátogatását (évtizede járok ki és még sohasem fürödtem benne, sohasem jött össze), helyette vásárolgattunk Korondon, majd közös egyetértésben leautóztunk Szejkefürdőre, ahol megnéztük a székelykapukkal felvezetett Orbán Balázs sírt. Itt elidőztünk egy keveset, majd visszafelé megálltunk Farkaslakán is, ahol Tamási Áron nyughelyét
látogattuk meg. Ugyanazon az úton, amin jöttünk, visszaautóztunk Gyergyószentmiklósra. Itt vásárolgattunk ezt-azt, elköltötte mindenki megmaradt lejeit, majd kivittük Marit és Kornélt a vasútállomásra és elköszöntünk tőlük: ők már az este folyamán elindultak haza vonattal. Mi visszakocsikáztunk Marosfőre, megvacsiztunk, sörözgettünk, megbeszéltük az elmúlt napok tanulságait, aztán pihenni tértünk (na jó, előtte még pálinkázgattunk keveset).


A visszaút nagyjából eseménytelen volt, csak a sokszáz kilométer és a hőség volt rossz.


Jövőre remélem megint találkozunk a legtöbben valami hasonló "bulin"!