f8f598
335310
6b8136
fcfbdc
nyar
2009 december2014 március2010 december2007 június2012 szeptember2012 december

Barkóföld

Szerző:
Mars3696
2009 április 25 12:41
Hol is kezdjem? Talán a talihelyen, ahol szétosztottuk a helyeket és megúnva a várakozást az autóba fért umbrék elindultak az M3-ason. Klau, Ani és én maradtunk, mondván hogy Winter csodagépe úgyis utoléri a Csapatot.

S valóban, repesztve a sztrádán ...egyre közelebb és közelebb a többiekhez ...mígnem Imi ránk telefonált, hogy ugyan hol vagyunk. Mint kiderült túl a leágazáson. Sebaj! Majd Pétervásárán találkozunk. A kor csúcstechnikáját latba vetve újratervezés: rövidesen Gyöngyösön voltunk, pedig nem is akartuk! De innen már csak egy rövid utacska és ott is voltunk ...a Kékesen! Majd Bodony zsákfalut is megnéztük ...akaratlanul. A gps betervezett egy hegyi utat, amiről a helyiek is csak olajmécses fénye mellett mernek beszélni. Ejj, ha Winter autójának alvázlemeze mesélni tudna! :)

A második, kissé rosszalló telefon akkor érkezett, amikor Parádon beültünk kávézni, egyrészt mert a kacskaringóktól Ani színe olyan szép zöld lett, másrészt mert össze akartuk rendezni sorainkat: Buszos meg volt győződve, hogy mi egy másik túrán veszünk részt. A késésünk miatt javasoltam nekik, hogy a Keglevich kastélyt nézzék meg nélkülünk, így legalább Várasztóra hamarabb érünk és el tudjuk kérni a templom kulcsát.

Így is lett. Kulcs a zárban, csapat együtt, ismerkedés az új csapattársakkal, a műholdas navigáció szépségeinek és hasznosságának ecsetelése, majd a templom megtekintése. A templom valóban régi: a megmaradt, eredeti falfelületet kifakult freskók (vagy szekkók) takarják itt-ott kissé hiányosan. A folytonossági hiányokon nincs mit csodálkozni, hiszen évszázadok vihara fakította, koptatta a festményeket. Bele sem merek gondolni, hogy fog kinézni az én kanárizöld-napsárga nappalim néhány évszázat múlva... Csiga elmeséli hogy hova rejtették anno a misebort és az ostyát, megcsodáljuk a denevérürüléket a padokon, majd indulunk tovább...

Irány Tajti, ahol forintért örömmel kiszolgálnak minket: Buszosék a boltot célozzák meg, mi a büfét. Pihenésképp sörözgetünk kicsit. Iminek nem szimpatikus a barna csapolt sör ...nekem sem, ezért iszom csak két korsónyit. Szlovákiai kiruccanásunk ezzel véget is ér és amilyen gyorsan átjöttünk, úgy vissza is tekerünk hazánk területére egy libafarm mellett.

Domaházán megkeressük az ökrös szekeret. Maga a szekér alig különbözik a szokásostól, talán a kerítésnek döntött járom szélesebb, mint a lovaknál szokásos. Az igazi nézelődnivaló maga a meghajtás: a két hatalmas szürkemarha nem rajong az ötletért, hogy pózoljanak a fotósoknak. Én szeretném megsimogatni őket - vidéken nőttem fel és nemigen félek az állatoktól - de Imi megtiltja, mert hogy "félnek az ökrök". Pedig csak Imi fél a hatalmas, de jámbor jószágoktól. Mit tehetnék, tűröm a túravezető "terrorját". Gondolkodom, mit simogathatnék meg helyettük? A kutya olyan mindennapi, a malacok nem érdekelnek - mint említettem vidéken nőttem fel és voltak malacaink -, a barik túlságosan behúzódnak a karámba, a kakast meg nem érem utol. Amikor végre mindenkit leköt a házigazda néni meséje, visszasettenkedek, készítek néhány fotót, aztán megsimogatom a jó tonnás állatokat. Nesze neked Buszos, jól megsimiztem őket!!! :D

A kedvenc-simogató után átgurulunk Kissikátorra, az egyetlen hazai Árpád-kori körtemplomhoz. Először csak kívülről csodáljuk meg, aztán belülről is, mivel egy arra kerekező néninél épp van hozzá kulcs (ezt egyébként nem értem: lehet, hogy a kulcsot stafétaszerűen adogatják mindig annak, aki térben a legközelebb helyezkedik el az objektumhoz?). A templom tényleg szép, a famennyezet teljesen rendben van. Látszik, hogy rendszeresen használják a helyi hívők. A kulcsos néni kapásból elmeséli a templom és a famennyezet történetét: az érezhető történelemtudományi bukfenceket kedvesen ellensúlyozza a lelkesedése; igazából ez az, amit nagyon szeretek a vidéki, falusi emberekben: vendégszeretők és készségesek, ha helyi dolgokról kérdezősködsz.

A valóban egyedi és érdekes keresztény épületek látogatása itt ér el a "kultúrsokk" állapotához. Vagyis érezhető a lázadozás hangulata, hogy "mostmár sétáljunk valahol a szabadban, ne nézzünk több templomot". Utoljára iskolás éveim osztálykirándulásain tapasztaltam ezt, amikor a tanítónéni mérhetetlen kúltúrszomját a mi kétnapos osztálykirándulásunkon igyekezett oltani, ezzel sokakkal végleg megutáltatva a történelmet, a teológiát, az építészetet és a festészetet. Imi jól érzékelte a dolgot, ráadásul maradt is még időnk, így beiktattunk egy kis kirándulást a helyi magántó körül.

A Csapat egy része a sörözést választotta, amitől Imi homlokára sikerült újabb redőket varázsolni, de aztán mindenki megnyugodott, mert megkapta, amit szeretett volna: Csigáék a barnasörüket a faluban, mi - akik Buszossal tartottunk - pedig egy névtelen, de annál szebb szurdokot, egy csodaszép bükköst, némi kaptatót, majd levezető sétát a tó körül (sajnos én nem tudtam teljesen körbemenni, mert nem magas szárú baki volt rajtam és a mocsári gólyahír jelenléte Klau szerint arra enged következtetni, hogy nem száraz homokon kell átkelni).

A nap utolsó programja a szentsimoni templom így már kellemesnek ígérkezett, hiszen a jó másfél-két órás lődörgés után újra fogékonyakká váltunk a kulturális látnivalók iránt. Itt megnéztük a legrégebbi famennyezetet és a templom díszes kisorgonáját. Tényleg kár lett volna kihagyni!

A Tescos bevásárlás után berendezkedtünk a gyepes-völgyi szállásunkon, ahol az általam ismert legnagyobb sparhelt (vagy helyesen: sparherd) lapján némi gáztűzhelyes besegítéssel a túravezetőnk remek borsos-tejfölös pörköltet rittyentett. Volt aki az előkészítésből a hagymapucolást választotta, volt aki a krumplihámozást, Ani a meleg cserépkályhának dőlést, Csiga és én pedig biztos, ami biztos söröztünk. Winter whisky-je, Buszos pörköltje és a nap élményei gondoskodtak arról, hogy elmaradjon a tervezett activity; zuhanyzás után mindenki ment csicsizni.

A második nap Buszos képes volt hajcsárkodni és már negyed tízkor el kellett indulnunk! :D

A "kíméletlen" koránkelést ellensúlyozta a csodaszép táj, amely gyakorlatilag a küszöbünknél kezdődött. Ha nem lett volna ezen a napon semmi látnivaló, csak az erdő, akkor is tetszett volna a dolog, de így, hogy némi keresgélés után Imi bevezetett minket a Babos-völgybe (itt minden egyebet is furamód "Babos"-nak neveznek), ahol a patak homokkő sziklák közt folyik át és hoz létre furcsa, nonfiguratív kőszobrokat, ...nos így valódi élménnyé vált a túra. Unszolására a lustábbak is leereszkedtek a vízeséshez, a kőszobrok tövébe, ahol nem győztünk kattingatni.

Jó sok járatlan úton átgázolva, elhullajtott agancsok után kutakodva lassan felértünk az aznapi legmagasabb pontra, végcélunkhoz a Vajdavárhoz. Ez így leírva olyan gyorsnak tűnik, de leírva nem látszik a tökön-babon át haladás, az elemózsia felfalása és a Bükk-fennsík megtekintése a Fütyőről, a tétovázás hogy "na most melyik irány a helyes". Szóval igen kalandos úton jutottunk fel!

Az igazat megvallva Buszosnak többszörösen is nehéz dolga volt:
- A területről csak igen elnagyolt, 1:60000 arányú, pontatlan térkép állt a rendelkezésére,
- A területen gyakorlatilag nincs vagy csak elvétve jelzett út,
- A Csapatban rajta kívül két túravezető is volt (Csiga, meg én), akik pont ugyanúgy nem is sejtették olykor, hol is lehetünk, de ismerték (ismertük) a túravezetői trükköket ("Nem erre megyünk tovább, csak meg akartam mutatni ezt a helyet", "Menet közben módosítottam kicsit az útvonalon", stb.) :DD

Út közben még Winter is ajánlkozott, hogy nála van GPS, de ma nem akartunk eljutni se Gyöngyösre, se a Kékestetőre. :))

A Vajdavárról szörfözéshez hasonló leereszkedés következett a meredek avaron, de mindenki élvezte. A bükkös annyira szép volt hatalmas, sima kérgű óriásaival, hogy az eredetileg tervezett aszfaltút helyett is a további jelzetlen ereszkedést választottuk. Nekem személy szerint - persze leszámítva a homokkő sziklákat - ez tetszett legjobban. Imádom az ilyen helyeket!

Kis fenyvesben tartottunk pihenőt, aztán rövidesen vissza is értünk. Összepakoltunk, majd sétafikás kézfogás után újra kétfelé vált a csapat és Juli, Klau, Winter meg én Ózd felé vettük az irányt egy kis lángos repetáért, a többiek pedig Nemtibe fagyizni.





Nagyon kellemes két nap volt! Köszönöm a vezetést Imre, a többieknek meg hogy elviselitek az ezerszer hallott sztorikat és csak ritkán szorul tőlük ökölbe a kezetek! :DD