aedc77
105325
3d7a3c
e4f3d1
tavasz
2012 december2015 december2008 március2010 szeptember2009 december2012 december

Bükki Tamáskodás

Szerző:
Bernipásztor
2013 március 20 14:22
A hosszú hétvége eléggé behavazódott, de bátran nekivágtunk, és nem is bántuk meg...
Ez a túra már jóval az indulás előtt elkezdődött. Hetek óta rebesgették – mit rebesgették – szajkózták a meteorológusok, hogy jön a nagy lehűlés, a havazás, szél, hófúvás, azaz a tél minden finomsága a márciusi hosszú hétvégére.

Ez azonban a csapat nagy részét nem riasztotta vissza attól, hogy az ünnepet a Bükk rengetegében töltsük, és mindenki nagyon várta az indulást.

Az indulást, ami igen nehézkesre sikeredett. De ne menjünk a dolgok elébe, mindent szépen lassan sorjában.

Kezdjük a csütörtöki nappal, mikor is az egyik túratársunk lemondta az utat és emiatt sebtiben új túratársat kellett vadásznom, miközben a munkahelyemen is rengeteg tennivalóm volt. Természetesen ezt a kísérletet így kutyafuttában az utolsó nap nem koronázta siker, pedig rengeteg embert megkérdeztem.

Este már szakadó hóesésben tartottam hazafelé. Ezután érkezett Móni hívása, hogy sajnos ő sem tud jönni, mert megbetegedett apukája. Így már két túratárs esett ki a 16 főből. Éjjel még bepakoltam a cuccokat, amiket hajnalban nem sikerült, majd a másnapi indulás reményében tértem nyugovóra.

Hajnali ötkor, mikor kinéztem az ablakon zord téli látvány fogadott. Szél fújta a folyamatosan szakadó havat. Gyorsan küldtem is egy SMS-t a ház gondnokának, hogy járható-e a felsőtárkányi szerpentin. A válaszra sajnos mindhiába vártam – a háznál nincs sok térerő. Közben a rádióban mást se hallottam, hogy lezárták az M1-est és az M7-est meg senki se induljon útnak...

Nyavajáékat és Lapit 7.45-re vártam. 7.35-kor érkezett Nyavaja SMS-e, hogy nem tudnak lejutni a faluba a kocsival a hó miatt, de még próbálkoznak. Lapi pontosan érkezett, megtárgyaltuk a helyzetet. Közben értesítettem Zolit és Avarékat, hogy nem tudunk indulni, mert kiesett az autónk. Zoli is még várt Csillára a Keletinél, akinek késett a vonata.
Nagy tanakodás kezdődött, hogy mi legyen. Próbáltam Lapit rábeszélni, hogy menjünk az ő autójával, de sajnos befagyott a hátsó ajtaja, és hiába próbáltuk kinyitni. Ezenkívül a téli gumija se volt a legjobb állapotban, így nem vállalta az utat. Szóltam Zolinak, hogy várjanak az eredetileg megbeszélt Shell kútnál minket. Közben kitaláltuk, hogy a csomagokat bepakolhatjuk Zsolt autójába, így odahívtam őket a lakásomhoz. Így legalább a kajákat levihetik, ha mi nem is jutunk le.

Közben gondolkoztunk azon is, hogy estére vagy másnapra halasztjuk az indulást, csak hát a háztulajdonost sehogy se sikerült elérnem. A többiek meg mind mentek volna már. Zolit már közben értesítettem, hogy forduljanak vissza, mert nem megyünk. Kb. öt percenként telefonálgattam ide-oda percenként változó haditervvel. Nyavajáék úgy tűnt, végleg bennragadtak a hótorlaszban. Mars is érdeklődött, mi van velünk. Kiderült, hogy leendő túratársaink, akik Szarvaskőn aludtak, szintén nem tudnak kiszabadulni a hóból, és az ottani út is járhatatlan. Közben a ház gondnoka is hívott, hogy ő viszont simán lejutott Egerbe a szerpentinen és szerinte a havat még aznap fogják kotorni. Ez megadta a végső lökést az
induláshoz. Végül is kiderült, hogy Zoli autójában a 3 helyre pont beférünk, így megkértem őt, jöjjön ő is oda hozzánk vissza az M3-as parkolójából.

Nagy nehezen, több óra késéssel tehát sikerült útra kelnünk a Bükk felé hetünknek. Felsőtárkányig gond nélkül haladtunk, az autópályát és az utakat letakarították, legfeljebb a hókotrókat kellett előzgetnünk. Útközben érkezett a hír, hogy Nyavajáék kiszabadultak a hó fogságából és szintén nekiindultak. Felsőtárkány után azonban a tél kimutatta szó szerint a foga fehérjét: a szerpentint csúszós hó borította, amin főleg az emelkedős és kanyargós részeken nagyon nehéz volt haladni. A sofőröknek nagyon figyelniük kellett, hogy az autók le ne álljanak, mert az egyben az út végét jelentette volna.



Végül sikerült elérnünk a házat, mely tárt kapukkal fogadott. A házigazdánk, Gyula meg már kikészítette a pálinkát. Azonban annyira elfoglaltak voltunk a pakolással, ill. Zsolt igen büdös szagot árasztó autójának átvizsgálásával, hogy nem nagyon éltünk vele. Közben Gyula megmutatta, hol van a fa, hogyan kell használni az aggregátort, ill. a tűzhelyeket és a kazánt. Elfoglaltuk a szobáinkat és berendezkedtünk, majd próbáltunk több-kevesebb sikerrel tüzet csiholni a vaskályháinkban. Ebben Lapi volt a legprofibb, de egyébként rengeteget kínlódtunk a nedves fákkal. Míg mindennel elkészültünk, addigra Nyavajáék is befutottak, így végül együtt indulhattunk az igencsak lerövidített első napi túrára. Előtte Benedek és Márk még nekiálltak hóvárat építeni a háznál található hólapátokkal. Nagyon élvezték a havat, meg az újbóli találkozást és efölötti örömükben jól meg is dobáltak mindenkit hógolyóval. Másik kedvelt szórakozásuk a hófürdőzés volt, ami azt takarja, hogy mennyire lehet minél jobban belehemperegni ill. elmerülni a hóban. A lábszárközépig érő hórétegben természetesen ez igen könnyen ment. A hó meg csak hullott és hullott szakadatlanul.




A Fekete-len sziklája alatt működő forrás fogadott és a Lök-völgyben bővizűen hömpölygő patak is sejtette, hogy az Imó-kő se száraz. A forrásnál gyönyörű és nem mindennapi látvány fogadott. Vastag hótakaróból előtörő sziklafal, tövében a barlang szájából áradó vízrengeteg. Ennek örömére el is készítettük az első Sétafika zászlós csoportképünket. Ezt gyorsan el is küldtem e-mailben Marsnak, hogy ne aggódjon miattunk tovább.



Tovább haladtunk a kitaposatlan hóban enyhe hegymenetben egészen a KO / K+ kereszteződésig. A Hereg-vágásnál a szekérutat el kellett hagynunk, mert egy korábbi szélvihar letarolta az egész hegyoldalt és az útra döntötte a fákat. Hamarosan egy kopár részre értünk, ahonnan csodálatos kilátás tárult elénk a bükki kövekre, név szerint a Három-kőre, Tar-kőre és a Cserepes-kőre. 



Ezután újabb csodás erdőrészlet következett, a Hereg-rét a kis esőházával és szánkónyomokkal – úgy látszik a szánkózókat nem riasztotta vissza nehezen járható szerpentin, ezt már az odaúton, Felsőtárkány határában is tapasztaltuk. Innen egyhamar elértük a műúton a házunkat. Sajnos a kémény már nem füstölt, ami azt jelentette, hogy kezdhetjük elölről az igen macerás tűzgyújtást. Sajnos valahogy pont a konyhai sparherdet nem sikerült teljesen beizzítani. Aznap estére a tervezett tészta helyett egy (khhm) kisebb baleset folytán kénytelenek voltunk töki pompost enni. A tésztalapok közül próbáltam ehető, nem ehető, kompromisszumos kategóriákba sorolni. Szerencsére az ehető kategória alkotta az asztalon a legmagasabb oszlopot, sőt a megfogyatkozott csapat számára ez a mennyiség is túl soknak bizonyult. (Az 5 fős család Szarvaskőről továbbra sem érkezett meg, pedig miattuk égtem a létszám túllépése miatt pár hete a házigazdánál...) Mivel a tűz nem volt elég nagy, a sütő se melegedett fel eléggé, így a töki pomposok elkészítése igen hosszú időt vett igénybe. Akár egy órán keresztül is süthettünk volna egy pompost, akkor se lett volna tökéletes... De ezt senki se bírta kivárni, így mindenki egyéni módszert alkalmazott. Laci készített inkább rántottát, a többség belenyugodott a félkész vacsora elfogyasztásába, Zsolt és Laci, majd én is próbálkoztunk a gerilla grillel a szobai vaskályhán. Ez azt eredményezte, hogy a tészta szépen megpirult, de a tetején nem olvadt meg a sajt. Persze senki se tette be az adagját még egy menetre a sparherdbe, hogy a teteje is jó legyen... Szerencsére mindenki jól lakott végül, sőt maradt egy csomó felhasználatlan alapanyag is. És utólag nézve valószínűleg a tészta főzővize ezen a tűzön fel se forrt volna...



Mindenki eltette magát másnapra, a vízmelegítéshez senkinek se volt kedve aznap. Illetve nekünk volt egy kis éjjeli intermezzónk. Lapi arra ébredt, hogy valami surrogva repked a szobában. Felkapcsolta a fejlámpát és egy denevérrel szembesült. Én inkább a paplant is a fejemre húztam, de Lapi szembeszállt az ádáz (egyébként icipici) denevérrel, amit egy negyedóra leforgása alatt sikerült kitessékelnie az ablakon. Közben meg jól kihűlt a szobánk és megint rakhattunk a tűzre a nedves fából. De a kétóránkénti váltott kályhavigyázás megtette a hatását: reggelre csak nekünk volt tűzünk. És persze szörnyen álmosak voltunk mindketten...

Így álmos fejjel nekiugrottam a reggeli rántottakészítésnek. Most egész rendesen sikerült begyújtani a sparherdet, készült is rögtön forró! kakaó és sorra készültek a vega és húsos rántották is. Még teát is sikerült főznünk. 9-kor befutott Gáborék csapata is, akik velünk szerettek volna tartani. De látták, hogy az indulás egyelőre még várat magára, így inkább külön mentek.

10 körül nekünk is sikerült elindulnunk. A mai terv az volt, hogy megnézzük a Vörös-kő forrásait is, esetleg felmegyünk a fennsíkra (de a tegnapi tapasztalatok és a gyerekek miatt ez egy nagyon zárójeles terv volt). Már a Lök-völgy után erőteljesen emelkedett a turistaút és az óriási és sok helyütt kitaposatlan hóban nehéz volt haladni. A Lambot-hegyesén kifújtuk magunkat és megcsodáltuk a kilátást. Majd tovább haladtunk és egy útkereszteződésben összetalálkoztunk Gáborékkal, akik eddig már átverekedték magukat egy hegyen. Tőlük a fiúk aztán másfelé mentek tovább, a lányok meg velünk jöttek a Toldi-kunyhóhoz. Tehát úgy döntöttünk, elég volt az emelkedőkből mára. A kedves kis kunyhó nagyon tetszett, el is döntöttük, hogy jó lenne egyszer itt aludni. A kunyhó után leereszkedtünk a vörös-kői völgybe. Megkerestük a forrásbarlangot és a két időszakos forrást. Mindkettő működött. Az alsó forrás kb. 1-1,5 méter magasságba lövellte a vízoszlopot. A források közti közlekedés nem volt problémamentes. A patakon többször át kellett kelnünk, majd a megolvadt havon, a csúszós, néhol vastagon sáros hegyoldalban kellett egyensúlyoznunk, fel-le másznunk. De a források látványa megérte. Az alsó forrásnál építettem egy Sétafika-hóembert, aki nem veti meg az italozást se. Itt sikerült majdnem az egész csapatot zászlóval egyetemben lencsevégre kapni, majd folytattuk utunkat a Stimecz-házhoz. Útközben volt megint egy kis dobálódzás persze. Útba esett még a Samassa-, vagy más néven Lamboth-ház, ahol már messziről láttuk gondnokunk terepjáróját. A pálinkázást most se úsztuk meg és a házat is megnézhettük belülről. A vendégek autóit a gondnokunknak kellett felvontatnia a házhoz a nagy hóban. Szerencsére kaptunk gyújtósutánpótlást még a Samassa-háznál, így a begyújtás az érkezésünk után gond nélkül ment. Még nekem is sikerült. Aznap este virsli volt a vacsoránk, meg a maradék töki pompos, ami a forró sparherden inkább odaégett, mint megsült.



A névnaposoknak készült 2 db meglepetéstorta is. Ennek elkészítése (pudingok, tortazselé) csont nélkül ment. (Azaz a zselét pont csontból csinálják, úgyhogy mégse...)

Éjjel a denevér nem tartott szobavizitet, viszont a tüzet megint reggelig életben tartottuk, így álmos ábrázattal jelentünk meg a reggelihez, ami megint virsli és tojás és maradék torta volt. Így sem sikerült felélnünk a teljes virsli és tojás készletünket. Nem beszélve az összes többi megmaradt cuccról, amit próbáltam rásózni a túratársakra annak fejében, hogy többet kell fizetniük a kajáért... - mivel az 5 fős család még mindig nem érkezett meg nem is beszélve a két lemondásról. A pizzalapokat végül is kifrizbiztük a vaddisznóknak, a húst kitettük a madaraknak, így ők legalább jól jártak.



Az összepakolás, takarítás a terv szerint ment, így 11-kor útra kelhettünk. Immár majdnem száraz úton indultunk Répáshuta irányába. Út közben csodás panoráma fogadott minket a szikrázó napsütésben, így arra jutottam, hogy aznap fel kell mennünk a fennsíkra. Így tehát az eredeti tervvel szemben a bánya-hegyi parkolónál álltunk meg és innen mentünk fel a Három-kőre, majd a Nagymezőre. Az elénk táruló havas Bükk látványa megérte az erőfeszítést. A fennsíki úton tetten értünk néhány Ladával jégrallyzó suhancot. Készült róluk pár kép... ezeket a képeket a parkolóba visszaérve meg is mutattuk az illetékes erdőőrnek és vállaltuk, hogy elküldjük neki e-mailben is és tanúskodunk, ha tárgyalásra kerül a sor. Remélem, nem ússzák meg a bírságot. Sajnos az erdőőröknek nem lehet egyszerű az élete...



Még gyorsan elautóztunk Répáshutára, ahol a hangulatosan berendezett Vadász étteremben
várt minket az előre lefoglalt asztalunk és a kitűnő vacsora. A visszaúton megnéztük egymás fényképeit, Márk meg autólámpás képeket készített Lapival. Sőt láttunk lefelé a szerpentinen egy hatalmas szarvastehenet is.



9 körül érkeztünk Budapestre.

Azt hiszem, ez a túra mindenkinek tanulságos volt: néha akkor is érdemes elindulni, amikor teljesen reménytelennek látszik a helyzet. Köszönöm a túratársak segítségét és biztatását!